A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-31 / 13. szám
HETLÁTOGATÓBAN A háromszoros élni Kajtor Pál agrármérnök az elmúlt esztendő decemberében ünnepelte életének 50. évfordulóját. Életútját röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy az agrármérnöki diploma után a Szabad Földműves újságírója, majd közel másfél évtizeden át az Ipolysági Földműves-szövetkezet agronómusa, utána zöldségkereskedő, mígnem a rendszerváltást kővetően az ipolysági szövetkezet elnökévé választották. Társadalmi tisztségei: tizenharmadik esztendeje a Csemadok Ipolysági Alapszervezetének elnöke, és harmadik éve a Csemadok Lévai TV elnöki feladatainak gondjait is viseli. Beszélgetésünk során, amely a Csemadok ipolysági székházában zajlott, aziránt érdeklődtünk, milyen érzés ötvenévesnek lenni? — Jó érzés ötvenévesnek lenni, és visszatekinteni a múltra, a megtett útra. Ilyenkor az ember számadást készít; olyan szempontból is, hogy érdemes volt-e becsületes módon végigharcolni az aktív munkával eltelt esztendőket? Néha az ember úgy gondolja, hogy azok vannak jobb helyzetben, akik bohém módon veszik az életet. De örülök annak, hogy mindig keményen és becsülettel végeztem a munkát, mind a mezőgazdaságban, mind a kultúra területén. — Maradjunk a szakmádnál. Milyen gazdasági évet zártatok a múlt esztendőben? — Pontos adatokat még nem mondhatok, mert most készül a zárszámadás, és még dolgozni kell rajta. Annyi bizonyos, hogy lényegesen jobb lesz, mint az 1993-as esztendő, amikor több mint húszmillió veszteségünk volt. A múlt esztendőben nem volt oly kegyetlen aszály, mint az 1993-as évben, amikor olyan alacsony hektárhozamokat értünk el, amelyekre a szövetkezet öregebb dolgozói sem emlékeztek. Nagyon kevés szövetkezet van, amelyik az elmúlt két esztendőben pozitív eredménnyel zárta az évet. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy az ipolysági szövetkezet a múlt társadalmi rendszerben sem tartozott a legjobbak közé. — Az országot járván azt tapasztaljuk és látjuk, hogy a szövetkezetek és gazdaságok szépen bekerített berkeiben kivert ablakú, leszakított ajtajú — néhol már a tetőt is szétlopkodták — gazdasági épületek árválkodnak. Mi a helyzet ezen a téren Ipolyságon? — Sajnos mi sem vagyunk jobbak az országos átlagnál, az állatállomány az 1990- es állapotokhoz viszonyítva egyharmadára visszaesett, ami azt jelenti, hogy jelenleg mindössze nyolcszáz szarvasmarhát tartunk. Ez abból adódik, hogy a szarvasmarha-tenyésztés gyakorlatilag ráfizetéses ágazat. Valójában mindig is az volt. Úgy gondoltuk, hogyha az állatállományt csökkentjük, akkor majd a hasznossági mutatók emelkednek. Sajnos az állatállomány csökkentésével — a tehenészetre gondolok — csökkent a hasznosság is, vagyis ráfizetéses. Most a kérdésed lényegére válaszolva: valóban fáj az ember szíve, amikor végigmegy a telepeken és az általad leírtakat látja. Öt év alatt talán huszonöt évet fejlődtünk vissza a mezőgazdaság területén, különösen az állattenyésztésben. A pénzszűke, a pénzhiány csak arra ad lehetőséget, hogy életben maradjunk. Sem fejlesztésre, sem a tartalmi szint növekedésére nincs lehetőség. Más dolog viszont, és sajnos az emberek még ma sem tudatosították, hogy most valójában a sajátjukon dolgoznak, és ha nem végzik a munkájukat becsületesen, akkor saját maguknak ártanak. — Mivel szó esett a munkához való viszonyról, amelynek ösztönzője a mai állapotok és áremelkedések közepette egyetlen dolog, a pénz lehet. Milyen az átlagkereset az ipolysági szövetkezetben? — Az átlagkereset sajnos nem irigylésre méltó, három, három és fél ezer korona körül mozog. Úgy igyekeztünk, hogy ez a minimális bér havonta rendszeresen meglegyen, vagyis mindenki megkaphassa a fizetését. — Mit lehetne tenni, hogy magasabb legyen a fizetés? — Olyan intézkedéseket próbáltunk bevezetni, hogy a téli időszakban hat órára csökkentettük a munkaidőt. Természetesen a tavaszi-nyári időszakban, vagy amikor produktív munka folyik, a fizetések lényegesen magasabbak. Keressük a lehetőségeket a termelésszerkezet-váltásra, olyan terményeket és termeléságazatokat helyezünk előnybe, amelyek nem ráfizetésesek. Ám a mi helyzetünkben a gabonatermelést kell előnybe helyezni, de bizonyos szinten foglalkozunk majd olajos növények termesztésével is. — A csillagos égig szökött a krumpli ára, ráadásul nincs is a piacokon, és amit behoznak, az sem valami jó minőségű. A felét a háziasszonyok a kukába öntik, mert a belseje romlott. Burgonyatermeléssel nem próbálkoztok? — Akkor, amikor tele volt a piac, a burgonya ára is alacsony volt. Két évvel ezelőtt mi is próbálkoztunk korai burgonyával, de nem értünk el jó termést, ráadásul nagy volt a konkurencia. Úgy gondolom, hogy a "burgonyagondok" háromévenként jelentkezni fognak. Drága a vetőburgonya, és a gépi fölkészültségünk sincs meg a burgonyatermesztésre, de inkább az itt a kérdés, hogy szabad-e kapkodni, pánikszerűen termékváltásokat létrehozni? Véleményem szerint a mezőgazdálkodás csak akkor lesz eredményes, ha megmaradnak a hagyományos ágazatok a növénytermesztésben. Ott, ahol burgonyavidék van, termeljenek burgonyát, és ne fordítva. A kapkodás a mezőgazdaságban csak halmozza a gondokat. Sajnos Szlovákiának nagy szégyen, hogy burgonyabehozatalra szorul, ami ékes bizonyítéka annak, hogy nem a legszakszerűbb módon irányítják a mezőgazdálkodást. — Amikor leültünk beszélgetni, eredeti szándékom az volt,_ hogy a Csemadok életéről kérdezlek. Ám a mezőgazdaság gondjai akaratlanul is fölmerültek. Befejezésül azonban mint a Csemadok Lévai Területi Választmányának elnökét megkérdezem, mi a helyzet a Csemadokban ezen a vidéken? — Az elmúlt öt esztendő tapasztalataival kezdeném és talán onnan, hogy nem volt szerencsés dolog a Csemadokot politikailag lejáratni és támadni, ellenséget látni, keresni benne, és régi torzszüleménynek titulálni. Ez azonban már a múlté. Nagyon helyesen gondolkodtak azok, akik abban az irányban próbálták a Csemadokot terelgetni, ami a küldetése: a kulturális mozgalom szervezése, a hagyományőrzés és művelődés. A bizonytalanság sok embert a passzivitásba vitt. Szívem szerint a Csemadokot olyan szinten szeretném látni, mint a Matica szerveződését. Védje a Csemadok a magyar kultúra érdekeit magas szinten, de kapja meg hozzá az anyagi támogatást az itt élő magyarság részarányával párhuzamosan. Akkor lesz igazi demokrácia, ha a kormány egyformán kezeli a nemzetiségek kultúráját a többségi nemzet kultúrájával... A Csemadok szervezeti életének feléledését, vagy divatosan "aktivizálását" csak úgy érhetjük el, hogyha közvetlen kapcsolatot teremtünk a Csemadok vezetőivel és tagságával. Tehát ki kell menni — minél gyakrabban — az emberek közé. Nem elég afelett siránkozni, hogy nincs pénz, mert nincs pénz a kultúrára, a mezőgazdaságra, az iskolaügyre, az egészségügyre és még sorolhatnánk, hogy mire nincs pénze az államnak. Egyetértek dr. Bauer Győző országos elnök véleményével, amikor azt mondta, hogy a "háromszor pénzhez" még egy nagy adag lelkesedés, tenniakarás, odaadás és a kultúra iránti megszállottság kell. Szervezeteinkben folynak az évzáró taggyűlések, és azt tapasztaltam, hogy az emberekben megvan a tenniakarás, az a vélemény, hogy a munkát nem szabad feladni, még akkor sem, ha egy fillér támogatást sem kap a Csemadok az államtól. Természetesen nem azt az elvárást és eljárást tartják helyesnek a kormány részéről. Nagyon fontos kérdés a tagtoborzás és a fiatalok megnyerése a Csemadokba, amit már az alapiskolában, a nyolcadik osztály elhagyásakor meg kellene kezdeni. Lassan kiöregednek az emberek, és az ifjúság nem tud magával mit kezdeni, mert sok községben nincs olyan szervezet, amely az ifjúsággal való munkát felvállalná. Konkrétan szólva, van egy tervem: mivel ötvenéves múltam, elhatároztam, hogy 50 új tagot toborzok a Csemadokba. MOTESIKY ÁRPÁD 6
