A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-31 / 13. szám
VÁNDORLÁSOK HÉT Két óceán között ÚTIJEGYZETEK XIII. Chicago, szabadnap, amibe bele kell férnie a Néprajzi és Természetrajzi Múzeumnak s még az Art Institute-nak is. Abban reménykedem, hogy az egész napos gyaloglást győzni fogom, hogy lábam és szemem kondíciója, edzettsége szándékaimmal arányos. Mert az ilyen múzeum- és képtárlátogatás csak részben műélvezet és élményszerzés; a hétköznapi gyakorlata megfelelő fizikai kondíció nélkül félélményt, félsíkert hozhat csupán. Arról van szó ugyanis, hogy az ilyen múzeumi-képtári napon akár harminc kilométert is legyalogol az emberfia. Meglehet, ezt az avatatlanok kissé túlzott állításnak tartják, de próbára ajánlom az egyszeri látogatást, mondjuk itt, Chicagóban, éppen a Néprajzi és Természetrajzi Múzeumban... Persze, mindezt már így utólag mondom, mert valójában, amikor ennek az "expedíciónak" nekivágtam, magam sem voltam pontosan tisztában azzal, hogy mi is vár rám. De ne vágjunk a dolgok elébe, hanem kövessük sorjában mindazt, amit Chicago e két remek — építészetileg is remek — intézménye rejt falai között. A Néprajzi és Természetrajzi Múzeum előcsarnokában ér az első meglepetés. Az óriási csarnok közepén két szépen kipreparált elefánt képében. Gyorsan hadd tegyem hozzá, hogy nem az elefántok jelentik a meglepetést, hanem az a tény, hogy e két állatóriás ittléte minden bizonnyal magyar vadásznak köszönhető. Ugyanis a talpazaton elejtőjük neve is olvasható: Fénykövi. Kicsit el is szégyellem magamat a név olvastán, mert abban a hitben éltem eddig, hogy minden jelesebb magyar Afrika-vadászról tudok ezt-azt, mert általában mindannyian írtak legalább egy könyvet vagy pár érdekes útleírást. Az előttem parádézó elefántok elejtőjének a nevével azonban eddig soha sehol nem találkoztam még... Aztán azért csak tovább vitt a kíváncsiság, hiszen a két elefánt csupán amolyan csalogató a további látnivalók irányába. Láttam én már néhány jelentős néprajzi meg egyéb gyűjteményt az elmúlt évtizedek során Moszkvában, Pétervárott, Budapesten, s mondjuk Bukarestben is, de ami itt együtt van, az az eddig látottakhoz mérve egészen más dimenziókat jelent. Minden bizonnyal ez az egyik leggazdagabb inka-indián néprajzi gyűjtemény, amely e két őslakos nép életét, gazdasági és kultikus eszköztárát szinte teljes egészében bemutatja. Csak például több tucat óriási totemoszlop áll egyetlen teremben, de a lakósátrak is hasonló bőséggel láthatók, természetesen berendezve s megmutatva a bennük lakó népek ruházatát, fegyverzetét s egyéb használati eszközeiket, szerszámaikat is. Megpróbáltam ezekről a csodálatosan szép, festett totemoszlopokról néhány felvételt készíteni, de a megvilágítást olyan rafinált módon oldották meg, hogy ha az ember közelít az adott tárgyhoz, akkor a fényerő fokozatosan növekszik, ha távolabbról szemléli, akkor a távolsággal arányosan halványul a fény. A négy-öt méter magasságú, s akár másfél méter átmérőjű totemoszlopok közelről nem fértek bele a képbe, távolról pedig már nem volt megfelelő a világítás. Kísérleteim így néhány megfeketedett filmkockán mutatták a — semmit. Hasonlóan jártam az inka kultúra és művészet — azt hiszem helyesebb volna ha "népművészetet" mondanék — filmre rögzítésekor is. így mindaz a csoda, amelyet a nyugati kontinens őslakói a maradékokra hagytak, csak emlékként, élményként maradhatott meg bennem. Talán jobb is így, mert ezek a bennem megmaradt képek nem halványulnak el soha. A múzeum másik nagy kiállítása a világ vadállományát mutatja be a lehető legnagyobb teljességgel. Engem, természetesen elsősorban a vadászható vadfajták érdekeltek, s bizony volt mit néznem, s volt mit megcsodálnom, e diorámás világban. Hiszen mindazok a vadak, amelyekről oly sokat olvastam, s amelyek képeit láttam, meg rengeteg dokumentumfilmet megnéztem róluk, egyszeriben itt voltak előttem — természetes környezetükben bemutatva. Képzeletemben például a jávorszarvas csak "valamivel" volt nagyobb a mi hazai szarvasunknál. Most itt láthattam egy egész jávorszarvas-családot, igazi nagyságban, természetes környezetükben — bárha csak kipreparált állapotban. Döbbenetesen szépek voltak, s az is tudatosult bennem, hogy soha nem lesz alkalmam vadászni rájuk. Pedig itt vagyok a szomszédságukban — éppen őszi vonulásuk kezdetén... Hát erről ennyit. Nem szabad a lehetőt a nem lehetővel összekeverni. Már az is különös adománya a sorsnak, hogy itt lehetek, s mindezt láthatom... Bizony, mire idáig elértünk, bőven dél lett, s a múzeum kertjében lévő egyik étteremben kevéske időt arra áldoztunk, hogy ismét kipróbáljuk az amerikai konyhaművészetet, amely tapasztalataim szerint csapnivalóan rossz. Ennek lényege, hogy a lehető legjobb alapanyagot is ehetetlenné rontják. Meglehet, ebben "ez" a művészet. Egye fene. Az ember megéli és túléli ezt is. S ennél sokkal fontosabb például, hogy láthatja eredetiben azt, amit eddig csak képről ismert. Mondjuk egy Henry Moore szobrot vagy teszem azt Brancusi Alvó múzsáját. Ez utóbbi valóban nagy meglepetés volt számomra, mert úgy tudtam, méghozzá Herbert Read kitűnő munkájából, a Modern Festészet-bői, hogy a román származású szobrász alkotása Párizsban látható. Utólag megnéztem a kötetben, s valóban Read azt írja, hogy az Alvó múzsa "a párizsi Musée d’Art Modern birtokában van." Csakhogy — pár nappal később — Washingtonban is találtam egy Alvó múzsát. így aztán arra gyanakszom, hogy Brancusi több Alvó múzsát készített. Mert a chicagói és a washingtoni is eredeti, s nem másolat, az biztos. Különben nem vigyáznák olyan bonyolult berendezések, mint amelyekkel e "múzsák"-at biztosítják. Chicagóban még külön őrt is kapott... De rengeteg Picasso-festményt és szobrot, Matisse-festményt, Miró-alkotást, Modigliani-képet láthattam meg Cezanne-t is. De voltak Chagall-képek is, aztán Van Gogh és Paul Klee s Kandinszkij, akinek az Ermitázsban is láttam néhány szép munkáját... És külön egy nagy teremben időszakos Goya-tárlat vagy 150 képpel. Aztán az egyiptomi meg a távol-keleti művészet, Kína, Kórea, Japán, mindezt már szinte csak futva láttam; megnézni egy hónap is kevés volna hozzá... Bizony időnként már pihenni kellett, s mire kikeveredtünk a képtár szédítő labirintusából, már leáldozóban volt a nap. De még úgy döntöttünk, hogy Chicago külvárosának egyik Fénykövi elefántjai a múzeum előcsarnokában A csodálatos Bahá’i House friss építészeti csodáját is megnézzük pihenésként. S ez nem volt egyéb, mint a nyolcvanas években épült Bahá'i House of Worship, amelyet egy francia építész tervezett. A Michigan partján álló templom kőcsipke építménye valóban csodálatos; mintha Indiából telepítették volna ide a tó partjára... Öreg este lett, mikorra visszatértünk S.-ék lakására. M. már a ház tetején lévő teraszon sürgölődött, bélszínt sütött vacsorára, mellé könnyű vörösbort öntött a poharakba, s éjfélig beszélgettünk. Ez lett volna a búcsúvacsora, hiszen a tervek szerint holnap reggel már továbbrepülök. De aztán másnap reggel a röptéren kiderült, hogy a 8,30 nem reggeli, hanem esti indulást jelent, s így hiába volt a korán kelés, a rohanás, vissza kellett jönni a röptérről, s most újra itt vagyok S.M.-ék házában, zenét hallgatok, és jeges whiskysedét iszom. Igen nagy a hőség, s ma már szeptember 13-a van. Tűnődve a tegnapi s a mai napról, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha már itt rekedtem, meglepem M.-et s magamat is. Főztem igazi otthoni rántott levest. M. azt mondta, ebből — mármint a rántott leves főzéséből és eladásából — meggazdagodhatnék. Lám, milyen óriásiak a magamfajta főzni tudó férfiember lehetőségei Amerikában... Odahaza ez volt mindig a "szegényleves"; még az elkészítésére fordított idő is potom tíz perc, ha van elég hozzávaló. Ami persze itt többlet, s emeli a rangját és értékét: otthoníze van. S persze mindezen jelzők mögött ott leng a nosztalgia is. Bár ami igaz, az igaz, valóban jóra, ízletesre sikeredett a rántott leves. Még nekem is ízlett! A magam főztje — Chicagóban... GÁL SÁNDOR 5
