A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-24 / 12. szám
EGTAJAK HÉT dolatnak. A fiatal leány álmai fáradtan, erőtlenül hullottak alá a hóember lábához, mint ahogy csüggedten és tehetetlenül zuhannak le a színesen csillogó és jelentéktelen bogárkák a megmászhatatlan kőfalról. Ott állt a hóember, szigorúan és eldönthetetlenül, féltékenyen és követelőén, magának foglalva le a fiatal leány minden gondolatát, minden tekintetét. — Igen — mondta megint a fiatal leány —, meg lehet szokni az arcát, és amikor az ember megszokta, akkor nem is olyan csúnya. 4 Csakugyan olyan csúnya volt a hóember? A leány mind figyelmesebben vizsgálgatta, tanulmányozta a hóember vonásait. Hát hiszen... szépnek éppen nem lehetett mondani, de talán egészen csúnyának sem. A lány belekapaszkodott első fölfedezésébe, ragaszkodott ahhoz, hogy a hóemberben van valami férfias. — Igen, igen, rendkívül férfias. A fekete szeme, a fekete bajusza... határozottan huszáros. Nem huszárhadnagyos, valamivel idősebb huszáros. Kapitányos. örnagyos. Igenis, őrnagyos. Ő... ő olyan, mint egy huszárőrnagy. Ő? Ő? Nem tudta, hogyan nevezze a hóembert. A hóember? Ez nagyon idegenül hangzott. A leány érezte, hogy közte és a hóember között valamivel bizalmasabb, melegebb viszony van már, ők ketten körülbelül jó barátok. Miközben aggódón mérlegelte, melyik név felelne meg legjobban a hóember egyéniségének, hosszas tanakodás után elnevezte Csarlaky Vilmos grófnak. Csariaky Vilmos gróf! Gyönyörűen hangzott! Ennek volt értelme. Csarlaky Vilmos gróf! Ez magyaros, ropogós, katonás, őrnagyos, huszáros, huszárőrnagyos. Ezzel a névvel csak huszárőrnagy lehet az ember, még akkor is, ha hóból van, fején borzas cilinder, hóna alatt pedig öreg söprűt hord. A hóember — mit nem tesz az előkelő társadalmi állás meg a rang! — csaknem beleszédült ebbe az állapotba. Szeme jobban villogott, mint valaha, tömpe orra a rátámadt friss hórétegtől sasorrá görbült, a borzas cilindert pedig ugyanaz a friss hó klasszikus római sisakká alakította át. A leány fejcsóválva nézte. Még most sem volt vele megelégedve: — Nem szép fiú. Még most sem szép. De azután megnyugodva tette hozzá: — De gróf! Csarlaky Vilmos gróf! Ezen az estén pirulva bújt a takaró alá. Azon kapta magát, hogy halkan bár, de sűrűn ismétli ezt a nevet: — Gróf Csarlaky Vilmosné... Gróf Csarlaky Vilmosné... Behunyta szemét. Aztán megint kinyitotta, és fölült az ágyban. A sötét szobába kívülről bevilágított a hó fehérsége... és az ablak előtt, homályosan és diszkréten, de tántoríthatatlanul és örök hűséggel ott állt az idomtalan fehér tömeg: Csarlaky Vilmos gróf. A fiatal leánynak mondhatatlanul jólesett ez. Úgy érezte, nincs többé egyedül, van valakije, aki vigyáz rá, őrködik álmai fölött. Szeretettel és hálával gondolt a hóemberre, érezte, hogy életét rá merné bízni erre a szótlan epedőre. Számára ez a hóember volt a legkülönb lény a világon: az egyetlen igazi férfi, bátor és erős, mozdulatlan és hideg, hallgatag, és mégis mindent megértő, szigorú, és mégis jóságos... Ez az egyetlen férfi, akit szeretnie érdemes, szeretnie kell. Boldogan és nyugodtan aludt el. Álmában odalépett eléje a hóember, Csarlaky Vilmos gróf, huszárőrnagy, és megkérte a kezét. Boldogan mondott igent. Négylovas hintón mentek a templomba, amely olyan fehéren csillogott és ragyogott, mintha millió kis jégcsapból építették volna. Finom, fehér papok álltak az oltár körül, fehérben volt ő maga is, fehér hóruhában. Hosszú hóuszályát kis hóemberek vitték utána. Mellette állt a hóember, daliásán és büszkén... Csariaky Vilmos gróf, huszárőrnagy. Nagyon szép volt. 6 Amikor reggel fölébredt, borzalmas látványra nyitotta ki a szemét. Odakint a szűk utcában tavasz volt. A nap veszekedett hévvel tűzött alá, és a hó olvadt, olvadt mindenfelé. A háztetőkről zuhogott a víz. A hóember nem volt sehol. Eltűnt. Csak egy borzas cilinder, egy krajcáros cseréppipa meg egy rozzant söprű jelezte azt a helyet, amelyen még tegnap is Csariaky Vilmos gróf, huszárőrnagy állt. A fiatal leány kinyitotta az ablakot. Az út megint szabad volt. Kis fantáziája megint akadálytalanul röpülhetett tova a háztetők fölött az igazi huszárok és a belügyminisztériumi fogalmazók felé. De a fiatal leány szomorú volt. A hóemberre gondolt, a hóemberre, aki elment, elhagyta akkor, amikor szeretni kezdte. Magános és szomorú kis világából elpusztult valami, valaki, aki kedves, szép és értékes volt. Borzongón gondolt arra, hogy itt a tavasz. Meddig kell még várnia, amíg megint tél lesz! És ha tél lesz is... Nagyot sóhajtott. Úgy kérdezte, mintha boldogságáról volna szó: — Visszajön-e a jövő télen is a hóember? J. DUBEŇ FELVÉTELE BETTES ISTVÁN Bús melódia Path-ológia (in memoriam Cincogó Szűcs Jenőnek) ültem itt a Cincogóbart duruzsoltam cincogó dalt tudtam mi van tudtam mi nincs ki kezén óra kién bilincs bátyáék megmondták neked van az a van van az a ma van ma holnap van ma tegnap van hát vanjon csak hadd legyen hisz mi lenne hogy HA VANNA hisz azért van az a dolga az emberé ember dolga az asszonyé asszony dolga lehet nekem most egész világok füstbe WEST-be itt most a legnagyobb dobogó kettő órakor hiába kerékpár hiába teker asszony mit nekem most: ember későn lenni ember menni már haza nekem már úgyis hamar neki meg későn lenni mindig — összeáll az idő — nem felelő meg sehogy bárhogy fordulni kalap így cincog még benned most is a Cincogó dalai láma lánya nem látott soha ilyet fogva tart engemet zártig némberi fehér kísérteti állat lévén bűvös emberi lelki só- és tintatartó 17
