A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-24 / 12. szám
HÉ I TELEVÍZIÓ Egy kisember nagy viszontagságai A Tanú Bacsó Péter 1969-ben született, méltán híres — a bukott rendszer korifeusainak és híveinek szemében persze csak hírhedt — alkotása napjainkban is ragyogó példát szolgáltat arra, miképp lehet mosolyogva emlékezni a történelem egy-egy viszolyogtató és nyomasztó korszakára, hogyan vehetünk elégtételt — keserű gúnnyal, könnyeket leplező nevetéssel — azért a töméntelen ostobaságért, megannyi kegyetlenségért, amely Rákosi Mátyás és cinkosai országlását jellemezte. A remekművű filmszatíra sokkal alkalmasabb az ötvenes évek dermesztő légkörének, a rendszer abszurditásának az érzékeltetésére, mint számos fontoskodó tanulmány és elfogult memoár. A történelem drámai eseményei ezúttal a tragikomédia görbe tükrében láthatók, de súlyosan téved, aki valamiféle torzításra gyanakszik: a groteszk vonások épphogy a lényeget hivatottak kiemelni. Maga a kor volt torz: mi másnak lehetne nevezni azt az időszakot, amelyben a főszereplő, Pelikán József gátőr szavaival élve "a feljelentés szent dolog”? Pelikánnak hihetünk, az ő életét is egy "komoly névtelen jelentés" változtatta meg: illegális disznóölés miatt érdemdús pártharcosból a rendszer ellenségévé süllyedt. S mivel lányától megtudja, hogy a szocialista jog esetében "a statuálás a lényeg", volna miért aggódnia, ha nem derülne ki, hogy "felsőbb utasításra" ártatlan. Ettől kezdve sorsát "felsőbb utasítások" irányítják: érte is eljön a rettegett autó, igaz, egyelőre csak azért, hogy hősünk megismerkedjék bizonyos titkos ügyek halk szavú és titokzatos irányítójával, Virág elvtárssal, aki értesíti: valamilyen fontos szolgálatot kell majd tennie a Pártnak... A gátőr olyan események sodrásába kerül, amelyekből mit sem ért(het): előbb egy uszoda igazgatójává nevezik ki, de a jószándékú és naiv ember belebukik megbízatásába. Pelikán újfent börtönbe kerül, de Virág elvtárs titokzatos szervezete nemcsak mindentudó, hanem mindenható is, s a szelíd modorú főnök a rácsok mögül ismét igazgatói székbe repíti védencét: az angolpark vezetését bízza rá, s a gátőr a reakciós, imperialista ellenségre emlékeztető elnevezést Vidámparkra változtatja. Az új idők új szelét érzékelve az intézmény legrémítőbb attrakcióját a szocialista szellem vasútjává alakítja át, s a hagyományos kísértetek és szörnyek helyébe a kommunista mozgalom nagyjait állítja. Mondanunk sem kell, hogy az ünnepélyes megnyitó után Pelikán ismét kénytelen rabruhát ölteni, ami azért is kellemetlen, mert a szocializmus e hithű harcosának különböző reakciós elemekkel kell megosztania celláját. A gátőrnek azonban nem kell sokáig senyvednie, már várja őt a Narancskutató Intézet főnöki posztja, a magyar narancs kitermesztésének nemes feladata... Vezetőként elszenvedett hányattatásai után Pelikán végre megtudja, miféle szolgálatot tehet pártjának: jó barátja, régi harcostársa ellen kell tanúskodnia egy furcsa perben — mert legalábbis különös, hogy a vádirattal egy időben már az ítélet szövege is elkészült. Pelikán sehogysem tud hinni barátja bűnösségében. Pártfogójának erre is van válasza: "... pont az bennük a gyanús, hogy nem gyanúsak." S hogy a lassú felfogású gátőr értsen a szóból, fenyegető hangsúllyal jelenti ki: "... aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló...". Nem véletlen, hogy A TANÚ huszonhat év múltán is eleven szellemű, újszerű alkotásként hat, s humora nem fakult meg, mondanivalója nem veszített súlyából. A jellem- és helyzetkomikum érvényesülésének tág teret biztosító kacagtató epizódok hosszú sora, az önleleplező kijelentések s a korabeli lapokból, híradófilmekből és plakátokról is jól ismert jelszavak garmadája láttán-hallatán talán a faarcú Virág elvtárs is elmosolyodna néha. Az Öze Lajos által felejthetetlenül alakított Virág Árpádról sokan nem is tudják, hogy köznyelvünket felejthetetlen, szállóigévé lett szentenciákkal gazdagította,: ha azt mondjuk, hogy "a nemzetközi helyzet egyre fokozódik", vagy imigyen bölcselkedünk: "az élet nem habostorta..." — őt idézzük. Virág elvtárs nem egyedül vonult be a magyar film mitológiájának halhatatlanjai közé: tétován és zavartan ott ballagott mellette védence, a történelem viszontagságai között helytállni próbáló naiv és becsületes kisember, a Kállai Ferenc által életre keltett Pelikán, aki "sosem akart hős lenni". Kibogozhatatlannak tűnő sorsának alakulásáról ez év februárjától a MEGINT TANÚ című filmből értesülhetünk: Bacsó Péter hosszas előkészületek után leforgatta negyedszázaddal ezelőtti műve folytatását. Nincsenek előítéleteink, de valószínűnek látszik, hogy a "másodszülött" aligha kerül ki az 1969-ben készült film árnyékából. Ez A tanú, a jelek szerint, felülmúlhatatlan. G. Kovács László Az Irodalmi Szemle márciusi száma Az Irodalmi Szemle 1995/3. száma talán minden olvasói rétegnek — s minden korosztálynak — kínál megfelelő olvasmányt, s ezt kétségtelenül javára írhatjuk. (A "minden olvasói réteg" kifejezésen természetesen az irodalomolvasók értendők, a magazinok kedvelői hiába keresnék itt az ínyükre valót — ezt azonban csak a félreértések elkerülése végett jegyzem meg.) A kimondottan szimpatikus differenciáltságot mindenekelőtt a márciusi szám szlovákiai magyar versanyaga szemlélteti: Monoszlóy Dezső, Ozsvald Árpád, Bettes István, Csehy Zoltán — négy költő, négy nemzedék, négy stiluses verseszmény stb. Ismét indul vita is a Szemlében, méghozzá Fonod Zoltán Botladozó nyomkeresők című cikkével, melyben a szerző Tóth László és Bodnár Gyula Nyomkereső című összeállítását (inkább antológiáját, semmint tankönyvét) bírálja — hogy mennyire jogosan-tárgyilagosan s mennyire személyes indítékok alapján, az talán majd csak a folyóirat következő számaiból — a tulajdonképpeni vita során — derül ki. A "Nyelv és lélek" rovatban a tavalyi Kazinczy Napok egyik legnépszerűbb előadója, a kolozsvári Péntek János ír A kisebbségi iskolák kétnyelvűségéről, s a figyelmes olvasó alighanem meghökken attól, amit a szerző a romániai magyar iskolák alternatív programjairól ír: "Az oktatásban talán most lesz először alkalom arra, hogy alternatív programok és tankönyvek készüljenek. Ezeknek a kisebbségi oktatásban nem csupán eltérő módszertani szemléletet kell képviselniük, hanem azt kellene szolgálniuk, hogy alkalmazkodni lehessen a tanulók sajátos nyelvi környezetéhez, helyzetéhez. A székely nyelvi tömb regionális értékei, hagyományai olyan tantervet, tankönyveket igényelnek, amelyek biztosítják ezeknek az értékeknek a megőrzését, ugyanakkor ezt a regionalitást az egyetemes nyelvi normák érvényesítésével ellensúlyozzák. Á határhoz közeli nagyvárosok (Nagyvárad, Szatmárnémeti) iskoláiban az anyaországihoz hasonló alternatívák érvényesülhetnének. Más tankönyveknek a nyelvi szigetek, a falusi és nagyvárosi szórványok nyelvi helyzetéhez kell igazodniuk: a nyelvmentés, a nyelvi gondozás, a nyelvi környezetvédelem programjára kell épülniük." Vagyis Romániában, az általunk oly sokszor lekezelően, sőt lenézően "balkáni viszonyokként" emlegetett körülmények között nem az anyanyelv s az államnyelv alternatívája, hanem a regionális nyelv s a "standard" köznyelv (mindenesetre két magyar nyelv) alternatívája képezi választás és vita tárgyát! Ha nem kimondottan irodalmi folyóiratról lenne szó, a nyelvi-nyelvhelyességi fogyatékosságokra nem hívnám fel az olvasó figyelmét. Mindenkinek, aki a nyelvművelés terén messzebbre akar jutni, mint az Irodalmi Szemle szerkesztősége jutott Monoszlóy Dezső Szigliget című versének utolsó sorában, azt ajánlom, óvakodjék "A Tölgyek könyvét baljós sejtések kerítették hatalmába" típusú mondat-szörnyszülöttektől s a "bár..., azonban mégis" típusú kötőszóhalmozásoktól. A nyelvcsúfítás ugyanis nem tévesztendő össze a nyelvújítással.- ver -18
