A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-24 / 12. szám
VÁNDORLÁSOK HÉ I Két óceán között ÚTIJEGYZETEK XII. Megint vége a jóvilágnak, s az esős Seattle-i napoknak: tovább kell utaznom. S ez a továbbutazás ismételt pakolással jár, a pakolás pedig egyre több gondot okoz. Mégpedig azért, mert a pakolnivaló nem fogy, hanem arányosan nő egy-egy megállót követően. Sándor fiam még valamikor a nyár elején a lelkemre kötötte, hogy neki semmi mást ne hozzak, csak egy valódi cowboy-kalapot. Nos, ezt a nagykarimájú kalapot még Los Angelesben megvásároltam egy igazi vadnyugati boltban, s idáig egy külön műanyagtasakban utazott velem. De hazáig így pátyolgatni egy kalapot, enyhe túlzásnak érzem. Bőröndbe, táskába pedig begyömöszölni nincs szívem, hiszen akkor tönkre megy, használhatatlannágyűrődik. Ezért G.-ékkel arra a közös elhatározásra jutottunk, hogy betesszük egy arra megfelelő dobozba, és postán hazaküldjük. A kalaptól így megszabadultam, de a többi holmi, újságok, képeslapok és sok más fontosnak vélt vinnivaló ott várta, hogy bekerüljön az utazótáskába s a bőröndbe. Végül is minden együtt volt, s most már csak az a kérdés magasodott elém, hogy feljutok-e az útiterv szerinti gépre, amely innen elröpít Salt Lake City-be, ahol aztán át kell szállnom a Chicagóig röpítő masinára. A menetrend szerint bizony ez egy egész napos repülést jelent; reggel nyolc után indulok Seattle-ból, s legalább egy, de leginkább két időzónát elhagyva délután öt körül leszek Chicagóban, ha igaz... Szeptember 10-én mondok végleg búcsút a "nyugati partnak", és ezután, ha araszolgatva is, de kelet felé visz az utam. Kelet felé, vagyis hazafelé. Portlandba utazva — az oregonit értve ez alatt, merthogy van egy Portland a kelelti parton is — a Salt Lake City-i röptéren már megfordultam egyszer, így a leszállás után hamar eligazodom, megkeresvén azt a terminált, amelyről Chicago felé indul majd a gépem. Amikor így mindent elrendeztem magamban, már délre járt az idő, s az én maradék gyomrom még itt Amerikában is következetes és pontosan megköveteli a magáét. Mivel az indulásig még volt bő másfél órám, hát megebédeltem. A pult mögött álló fekete legénytől paradicsomos babot és hozzá sült virslit kértem. Ezt már ismertem, s bíztam benne, hogy ehető lesz ismét. Meg aztán azért is, mert a bab és a virsli kicsit hasonlít az otthoni ételeinkhez. S persze — leves helyett, mert errefelé az igazi leves szinte ismeretlen étel — kértem egy sört is, ami hideg volt, mint a jég, s beletelt fél óra is, amíg ihatóvá szelídült. Ahogy így a sör mellett a röptér megállíthatatlanul áradó forgalmát bámultam, az jutott az eszembe, hogy szinte többet látok Amerikából ezekben az óriási légikikötőkben, mint a városokban, meg még az is, hogy majdnem többet vagyok Amerika fölött, mint Amerika földjén. Mert ugye most is még vagy 5-6 órát repülök majd egy szuszra, s nemcsak egy-két időzónát váltva, hanem a nyugati szelíd őszből megint a kontinens belsejében dúló nyárba jutok. A négymotoros "púposfejű" Boingban aztán már igyekszem nem gondolni semmire. Most még arra sincs módom, hogy az alattunk elúszó tájban gyönyörködjem, mert a gép középső traktusában jutott hely számomra, ahol ugyan mindent megkapok, ételt, italt s még a tévében folyamatosan sugárzott műsort is bámulhatom, de ez minden. Ilyenkor az idő iszonyúan lassan múlik. Azok a szerencsések, akik az ilyen hosszú utazásokat képesek átaludni. Kellő irigységgel bámulom is azokat, akik békésen szunyókálnak a hátrahajlított ülésekben. Sajnos nekem ez nem megy, így hát nézem a néma képernyőn zajló eseményeket egy ideig, de ez nem segít valami sokat. De egyszer minden véget ér, még ez a repülés is, s a chicagói röptér bejáratánál S. M. vár mosolyogva. S. vidám, jókedélyű építész, akivel még az ITT-OTT-on megismerkedtem, s most ott folytatjuk, ahol akkor abbahagytuk... A megérkezés első pillanatában tapasztalhatom, hogy a Seattle-i derűs őszből megint a nyárba értem, a hőség 28—30 fok lehet. Ezek a gyors időzóna- és évszakváltások nehezen viselhetők el, ennek ellenére most és itt viszonylag jól érzem magamat. Az estéli előadásra mintegy 25-30-an jöttek össze, s a döbbenet itt is mint korábban mindenhol... Másnap S. fiával, az ifjú M.-el, aki szintén építész, s az apja vállalatában dolgozik, jót csavarogtunk Chicago belvárosában, de előbb egy görög étteremben megebédeltünk, hogy bírjuk a városnézés fáradalmait. Már eddig is tapasztaltam, de mostanra erősödött fel bennem az a gondolat, hogy ezekben a város-A Michigan, háttérben az akvárium Picasso alkotása az egyik téren központokban látható csak igazán az ember nagysága és törpe mivolta együtt és egyszerre. Hogy a több száz méteres csodaépítmények magasából miként szédül parányivá a teremtés koronája; félelmetesek az ember és az ember teremtette alkotások között lévő kontrasztok. A természet ilyesmit nem "művelt" soha; hacsak a kontinensek "átrendezésének" gigászi folyaChicago központjában matát nem vesszük figyelembe... (Mint amit a minap láttam: a St. Helen tűzhányó kitörésének táját rendező borzongatóan szép zuhatagában, hamuesőjében, lávaömlésében.) S mindez itt a Michigan-tó fenséges és méltóságos egysége felett ragyog, komorodik, vagy éppen büszkélkedik — aszerint, hogy ki miként érzékeli. Délután egyedül maradtam M.-ék szép új lakásában, "pihenni", kedves parancsra. S bevallom jól is esik ez a magány, ez az egyedüllét. A semmittevésben Wagner-operát hallgatok, de ki nem találom, hogy melyiket sugározza a rádió. De hogy Wagner, az holtbiztos — olyan germán, mint a vaskalap. De még így is szép. A Michiganről meg Hemingway is az eszembe jut, s ez egyik — talán a legszebb — korai novellája a Fenn Michiganben. Ugyan merre lehet innen a "fenn"?! Szívesen elmennék arra —■ akár vadászni is. Még mindig a tópart körül járnak a gondolataim, ahol délelőtt sétáltunk egyet. 1936-ban volt itt világkiállítás. A parton ennek emlékét őrzi egy óriási akvárium meg egy obszervatórium. Ennyi maradt meg mostanra az egykori világkiállításból. Az obszervatórium előtt egy bronzszobor áll az opálos fényben: Kopernikuszé. GÁL SÁNDOR
