A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-03-17 / 11. szám

EGTAJAK

HÉT

pintyeit nézi, mellette a csempepadlón a tálca, tele morzsával, kocsonyás paradicsommaggal, üres poharakkal.

Fölkeresi az illemhelyet, s miután megereszti az öblítővizet, úgy rémlik, azelőtt odabenn zümmögött valami, talán fönn, a mennyezet alatti szellőzőben, talán ott. Biztos a hangyák, a kabócák. "Hát csak zümmögjetek."

Két hadihajó húz ki az öbölből, árbocukba akadt a sűrű pára, mint egy leplet, lassan vontatják, húzzák maguk után, alóla előbukkan szúrós hegyfokával a sötétkék sziget. Megérkeznek a délutáni felhők, Mássá Lubrense fölött eltakarják az eget, de a nap valahol a távolban vadul tovább süt, vakító lángokkal ég a tenger. Mindennapos látvány, kissé már unalmas is. A pipafüst, mint a pókháló, kifeszül a pínea tűi között.

Aztán a szürkülettel egyszerre, marancsvirágillattal rakottan megérkezik Grissian ezredes. Nem a Fiat Pandával, hanem kerékpáron közeledik át a ligeten, kacskaringós, titkos gyalogutakon. Egy képmagnó vagy mi a fene van nála.

— És mi újság a messzi hazában? — érdeklődik, miközben máris drótokkal bíbelődik, csatlakoztatja egymáshoz a két készüléket. Elképedve hallja, hogy újság az semmi, hiszen Bernardo Kovács nem ért jól sem horvátul, sem vendül. — Én meg direkt a maga kedvéért hozattam be magának a magyarokat. Úgy látszik, a szerelők összekutyulták a hangokat. Nahát, még hogy vend. — Bármily bosszantó, hamar napirendre tér a dolog fölött. Az illemhelyről néhány egészen kicsi kazettát hoz, elhelyezi egyiket a lejátszóban, beindítja.

A képernyőn a fehér ház belseje látszik, reggel van, Grissian ezredes éppen bekapcsolja a Sonyt. Mögötte, kicsit sután, alázatosan, farkcsóválóan Bernát kutya. "A hűtőben italokat talál, paradicsomot, szendvicseket. Egyék-igyók, estefele majd magáért jövök." Elmegy, Bernardo Kovács egy darabig az ablakban könyököl, fülét-farkát eleresztve bámul utána. Aztán maga is kisétál a házból, feje néha elimbolyog a nyitott ablak alatt. A távolban Mássá Lubrense csillogó házfedelei, a Tirrén-tenger fényei. A képernyőn a lobogó hajú női árnyalak, mint bukdácsoló csónaké, a csonka ország körvonala: enyhül a kánikula.

— Hogy úgy mondjam, a közelmúltban készültek ezek a felvételek

— magyarázza Grissian ezredes.

— Ma délelőtt megölték Attilio Kovácsot. Alighanem magára terelődik majd a gyanú. De akkor mi csak elővesszük ezt a kazettát. Aki megnézi, tudni fogja, közelében sem járt maga akkor.

— Kösz — bólintott Bernát kutya.

— Hogy előre gondolt rám, Don Grissiano.

— Tudja, egyúttal kicsit vizsgáztatom az embereimet. Ki kell majd derítsék, miféle náció műsorát nézte maga, már ha nézte. Ha megfejtik, s persze az adás időpontját is, azzal maga tisztára van mosva. Igaz, mindez időbe telik, ráadásul ezek a szláv hangok majd megnehezítik a dolgukat.

— Kösz, kösz — ismételgeti Bernát kutya. — De tudja, felőlem igazán még élhetett volna. Meg aztán még úgy fog kinézni, tudtuk előre, mivelhogy fölkészültünk a dologra...

— Hm, lehet, ilyesmi megfordul majd a fiúk fejében. De csak magát illetően. Végül is, maga tudott valamit, nem igaz?

— Km. Hát. Ha egy ilyen dolgot elhatároznak, tudja jól, az ember nem tehet semmit.

— Úgy van. A fő, hogy nem maga volt az. Pár hónapot persze mindenképp kap. Bűnpártolásért akár egy évet is.

Ésteledik, a sötétkék sziget elmerül a tengerben, fölötte tűzijáték sziporkái röpködnek, rakéták, izzó viharmadarak cikáznak, mintha csak inni ereszkednének alá, lassan szállingálnak a színesen villámló víz fölött.

— Egyébként — mondja az ezredes, miután kikapcsolja a készülékeket, huzigálja kifelé a drótokat az aljazatból — nem vicc: úgy tudom, hamarosan tényleg beindul a magyar műholdas adás. Bár az is igaz, bizalmas értesüléseim szerint, ami az intendáns személyét illeti, a táltos platform még nem jutott olyan — ahogy maguk felé mondják — konszenzusféleségre a béljósokkal, úgyhogy még folyik a tili-toli. De a végén csak beindul. És ha úgy alakulnának a dolgok, a zárkában nézheti majd maga is. Ami engem illet, akár egy évig is nélkülözni tudnám ezt a kis Sonyt.

Bernát kutya bólint: kösz, grazié. Majd csak meglesz valahogy. És máris sajognak, lüktetnek, égnek a honvágy rég behegedt sebei.

NAGY ZOLTÁN RAJZA

GYŐRY DEZSŐ*

Hegyi szél a Dunánál

Fönt zúg, lent súg. A dunatáji ember hol égboltot zúz, hol meg sírni sem mer,

rongy cívódások napnapmenti sója, nagy szusz, kis ugrás tette koporsója,

s bár sorsa egy nép sorsának a tété, egy pohár vízben háborog a léte,

hidat verhetne s csak az árkot ássa, gyakran felejti, mi a hivatása,

a vágya hűdött, nappalai esték, eszi, roncsolja a börtönbetegség,

s míg testvérkéztől fojtva dől a rögre, a szélben mintha Európa hörögne.

1936

* március 18-án lenne 95 éves Győry Dezső

Az értelmes áldozat

SZÁMVETÉST!

Nagy voltál, mikor Rád kart tárt a halál. "Üzentél". Bár már ajtódban várt. Rám is vár, de nincs Segesvár, sem bitó.

Egy jobb, más s javuló korban nem megy bizonyítni jobban s fátum-véggel (épp ez sorsom!) hogy Eszményért halni — jó!

Én csak odáig juthattam, hogy sosem bizonyíthattam — tán nem is lett vón erőm rá! — holtommal a Tant. De hat a kamaszvágy: egri nőink.

Késő. Várnak temetőink.

És nem marad más belőlünk, csak mit másokért alkottunk s az értelmes áldozat.

Mig Te "álprofesszor" voltál, Pozsonyban, hol egykor szóltál, én versben próbáltam hatni.

S szóltam: vox humana! S kést fentek rám. — Ez büszke hír bár, de tűnik az Alkonypír már.

Fázom. S kúszni kezd a völgy-árny.

S egy élet kér számvetést.

17