A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-17 / 11. szám
FIGYELŐ HÉT őserdőnyi szakállával, ritkuló fürtjeivel bárki azonnal filmrendezőnek mondta volna. A férfi idegesen berakta a hatalmas dobozt az előszobába, aztán úgy indult útnak, mint akinek igencsak sietős. Az egyik helyen egy újfajta gyógyszer behozataláról és reklámkampányáról tárgyalt, máshol csak annyi volt a dolga, hogy közvetített, tolmácsolt, tanácsokat adott. Este hatkor hullafáradtan fogadta el az egyik ismerőse meghívását egy korsó sörre. Jólesett néhány jelentéktelen dologról elbeszélgetni vele. Már éppen kiegyenlítették a számlát, indulni készültek, amikor felbukkant Béla, ezúttal pipa nélkül s kissé alkoholmámorosan. — Tudok egy eladó kocsit! — kezdte minden különösebb bevezetés nélkül, s visszanyomta a férfit a székre. Egyik kezével még csak a sálját csavarta le a nyakáról, a másikkal már rendelt is. Közben nagyokat hunyorított, élvezte a helyzetet. Végre most ő is segíthet, törleszthet valamicskét az adósságaiból. Ez a gondolat annyira felvillanyozta, hogy gyorsan, hadarva beszélt. — No, nem olyan szép, csillogó, mint az előző volt, de azért elgondolkodhatnál rajta. Jó állapotban van, és az ára teljesen méltányos. Már úgy gondolom, a te zsebedhez, amelyből azok a terroristák jó pár ezrest kihúztak a tűzijátékukkal! — Te nem is értesz a gépkocsikhoz! — Persze hogy nem! — mondta sértődötten Béla, és megkínálta magát a férfi cigarettatárcájából. — A lovakhoz sem értek, de azt meg tudom mondani, ha valamelyik sánta. — Diktálhatod a címet és a telefonszámot! — Nincs rá szükség. A szomszédomról van szó. Még hét óra sincs, ha ez után a sör után elindulunk, még meg is tekintheted a járgányt. Garázsolt a kicsike! A férfi tudta, hogy Béla Ligetfalu túlsó felén lakik, ráadásul olyan helyen, ahová nem olyan egyszerű eljutni. Ezért nem hagyta, hogy nagyon belemélyedjenek a beszélgetésbe. Bélának sem volt túl jó kedve, bizonyos alkoholszint után mély apátiába szokott zuhanni. Most is így történt. Az autóbusztban nem szólt egy szót sem, csak merengve nézett maga elé. Fél kilenc előtt értek célhoz. Béla szomszédja egy kedves idős úr volt. Csak talán kissé nagyothallott, mert iszonyú hangerőn bömböltette a tévéjét. Betessékelte őket a szobába, mondván, hogy a híradót semmiért sem mulasztaná el, utána majd lemennek a garázsba. A tévében rögtön a nap eseményével kezdték: Pozsonyban a délután folyamán kigyulladt és leégett egy családi ház. Egy perc erejéig a nézők is láthatták a tűzoltók elkeseredett munkáját. A férfi felugrott, a szívéhez kapott, majd visszahanyatlott a fotelbe. Tátogott, mint a partra vetett hal. Bélára nézett, valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán. — Csak nem a te házad égett? — kérdezte egykedvűen a költő. (Folytatása következik) Egy elpusztult ókori könyvtárról Az antik bölcsek és írók sokat elmélkedtek az olvasás és a könyvtárak szerepéről. Plutarkhosz, a görög filozófus és író, a Párhuzamos életrajzok és más kiváló munkák szerzője jegyezte meg: "A legnagyobb áldás, amit a múzsáktól kapunk, a tanulás lehetősége és az olvasás." Seneca, a római író és filozófus, az ifjú Néró nevelője mondotta a könyvekről máig érvényes igazságát: "Nem az számít, hány könyved van, hanem az, hogy milyen jók a könyvek. Meghatározott tárgykörben mozgó olvasás haszonnal jár, az ide-oda kapkodás csak szórakoztat. Aki el akarja érni kitűzött célját, csak egy úton haladjon, s ne kóboroljon sokfelé, mert az nem haladás, hanem tévelygés." Oldalakon át sorolhatnánk a könyvekről, a könyvek hasznáról, a könyvtárak fontosságáról írt értekezéseiket. Annyi bizonyos, hogy évezredekkel ezelőtt is nagy szerepük volt a könyveknek, könyvtáraknak a társadom alakításában. Sajnos, az antik könyvtárak régen elpusztultak az idők forgatagában, hírük, emlékük azonban megmaradt. Ki ne hallott volna például az ókor máig ható csodájáról, az alexandriai Múzsák Csarnokáról. A kultúra és tudomány "szentélye" volt ez az épületkolosszus, melynek szerves része volt az alexandriai könyvtár. Alexandriát, e dicső múltú egyiptomi várost, mint tudjuk, a győzedelmes macedón-görög király és hadvezér, világhódító Nagy Sándor alapította időszámításunk előtt 332-ben. A hadvezér nemcsak a harcmezőkön öregbítette hírnevét. Pártfogolta a tudományokat és művészeteket is. Egyik kedves olvasmánya például Homérosz örökéletű költeménye volt. A nagy hódítónak köszönhető az ókor hét csodájának egyike is, az alexandriai Fárosz, a világ első világítótornya. A Múzsák Csarnokát és a könyvtárat azonban nem ő, hanem a hanyatló Macedón Birodalom egyiptomi helytartója, később királya, I. Ptolemaiosz Szótár alapította időszámításunk előtt 295-ben. A könyvtár igazgatásával a király Démétrioszt, Arisztotelész tanítványát bízta meg, aki méltó gondozója és gyarapítója volt az egyre híresebbé váló könyvgyűjteménynek. A Ptolemaiosz-dinasztia királyai lelkesen támogatták a könyvtár ügyét. III. Ptolemaiosz például az ókori világ minden részéből, még Indiából és Kínából is igyekezett a könyveket, illetve akkor még a könyveket helyettesítő papirusztekercseket beszerezni. Idők múltával a könyvtár egyre gyarapodott, s több millió tekercset őrzött. "Később — írja Tevan Andor: A könyv évezredes útja című művében — tragikus korszak virradt rá. Időszámításunk előtt 43-ban egy lázadás alkalmával kigyulladt. De még a végzetteljes tűz után is sok értékes könyv maradt. Később a megmentett könyvek nagy része mégis elpusztult. Egy felkelés alkalmával, 389-ben a keresztények mint eretnekséget hirdető irodalmat, mintegy százezer kötetet égettek el." Mind a rómaiak, mind a keresztény csapatok, mind a később megjelenő arabok igyekeztek elpusztítani az alexandriai könyvtárat, s ez végül sikerül is nekik. Nyomtalanul eltüntették a föld színéről. D. GY. 15
