A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-17 / 11. szám
FOLYTATÁSOS REGENY/VI niZINADOK Z.Németh István A férfi olyan jóízüet nevetett, mint még soha. — A szeretőd? Az a vén krampusz? Hát ez jó vicc! Azt gondolta, hogy ezt be tudja mesélni nekem? S akkor én igyekszem megszabadulni tőled, mire te visszaköltözöl hozzá... Hát ez remek! Talán még életmentőknek járó jutalmat is remélt!... Aztán Éva arcára tévedt a tekintete, és kénytelen volt abbahagyni a nevetést. A lány riadt kis nyuszi benyomását keltette, összehúzta magát, lehajtotta a fejét. A férfi dühösen lerúgta magáról a takarót. — Várjunk csak egy picit! Te hazudtál nekem!... — Nem hazudtam, csak nem mondtam igazat. — Az ugyanaz! Mondd, egyáltalán mit akarsz tőlem? Miért jöttél ide? Miféle játékba kevertél bele? Próbált dühös lenni, de harag helyett csak furcsa ürességet érzett. Visszahanyatlott a párnára, és a plafont kezdte bámulni. Rövid, fájdalommentes magyarázatot várt. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Úgy látszik, túlságosan kiszolgáltatottá vált azáltal, hogy nem viselt álarcokat. Egy ilyesfajta jelmezbálban talán ez megbocsáthatatlan bűnnek számít. — Egy kapcsolat elején nem mindig mondunk igazat, nem kezdhetjük azzal a bemutatkozást, hogy válogatás nélkül feltárjuk eddigi életünk minden intim kis darabját... — mondta Éva. — Még minden olyan törékeny, olyan bizonytalan. Csak kóstolgatja egymást két ember. Nem lehet rögtön gyomorrontással indítani, hiszen a másik azonnal világgá szaladna rémületében. Te nem így gondolod? A férfi morgott valamit válaszul. Lehetetlenség volt megállapítani, hogy mit. — Az igazság az, hogy az édesanyám még mindig él. Él? Nem, mondjuk inkább úgy, hogy létezik. Elmegyógyintézetben van, nagyon súlyos eset, még látogatnom sem szabad. Apámat már vagy tizenöt éve nem láttam. Annyit tudok róla, hogy megnősült, és valahol Kelet-Szlovákiában él. Szeretné, ha hozzá költöznék. Öt éve telefonálgat és levelezget, de engem nem érdekel. Először csak könyörgött és ígérgetett, mostanában már fenyegetett is. Nem tudom, miért kellek neki ilyen hirtelen. Most miért nézel rám ilyen kételkedve? A férfi nem válaszolt. Legalábbis szóban nem. De az a tény, hogy kiszaladt a konyhába hamutartóért, s életében először rágyújtott az ágyban, azt jelentette, hogy érdekli a történet. Nagyon jónak tartotta a sztorit. "Ebben ugyanúgy lehet majd kételkedni, mint az előzőben!" — gondolta. — A leveleket mindig az iskola címére küldte, oda is hívogatott telefonon. A lakhelyét azért nem tudom pontosan, mert ő nem mondta meg, a leveleket pedig hol Kassán, hol Királyhelmecen, hol Rozsnyón, hol pedig más városokban adta fel. Állítólag milliomos, semmiben nem szenved hiányt, csak... Szóval a feleségének nem lehet gyereke. — Folytasd. Folytasd nyugodtan... — Látom a szemeden, hogy nem hiszel nekem. A férfi becsukta a szemét. — Akit te a nevelőapámnak gondolsz... Szóval, azt hiszem, felesleges lenne részletezni. Itt akartam befejezni az iskolát, kellett valaki, akinél lakhatok, aki gondoskodik rólam, aki keres rám. És aki babusgat. Én nagyon szeretem, ha babusgatnak. — Mindjárt elsírom magam! — mondta a férfi. — Azért nem kell így maghatódnod — bújt mellé Éva. — De azért vigyázz, mert már másodszor hamuztál a hamutartó mellé. Inkább nyisd ki a szemed. — Olyan bizarr ez az egész. Nem teszek fel kérdéseket, mert belőlük megint azt a következtetést vonnád le, hogy nem hiszek neked. — Most már legalább érted, hogy miért titkoltam eddig. Amikor ott a kávéházban megláttalak! Nem akarok hízelegni, de már ott meglátszott rajtad, hogy nem mindennapi ember vagy. Olyan voltál, mint azok a... Azok az angol úriemberek a filmekben. Olyan elegánsak, kimértek, pontosak, egyszóval gentlemanek. Akkor már mindennaposak voltak a veszekedéseink azzal az undorító pasassal. Tizenhat éves voltam, amikor elvette a szüzességemet. Eddig is rrlegkapott, amikor csak akart, ha arra gondolsz. A baj az volt, hogy most már olyan dolgokra is rá akart venni, amikre viszont nem voltam hajlandó. Remélem, nem kívánod, hogy felsoroljam őkét... Mondd, jó ez a sok cigaretta éhgyomorra?!? — Nem jó. — Akkor menjünk és együnk egy hatalmas reggelit, mert én farkaséhes vagyok. Ha el akarsz küldeni, megértelek. Nem kívánhatom, hogy a sok gond mellé még a nyakadba vegyél egy ilyen szerencsétlen teremtést is, mint én vagyok. De ha kidobsz, majd inkább reggeli után, mert nincs egy fillérem sem. Pedig a legutolsó telefonbeszélgetésünkkor azt ígérte az apám, hogy küld pénzt. A férfi kiszállt az ágyból és lassú, komótos mozdulatokkal öltözködni kezdett. Olyan volt a feje, mint a méhkas. Teljesen telecsicseregte a lány. Aztán eszébe jutott az éjszaka, a tűz, amely mindent elemésztő mohósággal csapott fel ebből a fiatal lánytestből. Hamar kiderült: mindketten gyúlékony anyagok. A férfi elképzelte, hogy két teljesen szénné égett, fekete fadarab kel fel reggel az ágyból. Elüszkösödött testüket egész nap borogatják, gyógyítják, hátha kivirágzik valamely része, új erőre kap. Hogy ezt a friss hajtást még mohóbb vággyal kormozhassa meg a következő éjszaka. Hogy egyre magasabb hőfokon égjen a legártatlanabb pokol: a szerelem. A férfinak közben eszébe jutottak azok a lányok is, akikkel az utóbbi időkben intim kapcsolatba került. Nem élt ő szerzetesi életet, arról szó sincs, csupán... Nem érzett szerelmet irántuk, akiket a férfivágy mohóságával megérintett. Megkapta a testüket, s az azzal járó kielégülést. Ha azt egyáltalán kielégülésnek lehet nevezni. De rájött, hogy csak az ösztöneit elégítette ki, a vadállat mohóságával zabáit, mócsingokat, csontokat, porcogókat egyaránt. Az ételnek, amelyet az élet itt-ott elébelökött, nem volt "íze". Eltelítette csupán. Böffenthetett. S közben kielégítetlen, éhes szörnyeteg maradt, aki ide-oda jár ketrecében, s acsarkodva megmegvillantja a fogsorát. Boldog és boldogtalan egyszerre. — Most elmegyek! — állt fel Éva az asztaltól. A férfi felriadt gondolataiból, s nekiállt, hogy elmossa az üres kávéscsészéket. — De ugye visszajössz... Mert... Akarom, hogy višszagyere. — Kár aggódnod. Én mindig merj tudok bocsátani magamnak — mondta Éva, és szemében hamiskás fény villant. — Komolyra fordítva a szót: csak két barátnőm van Pozsonyban, nem akarom őket is elveszíteni. — Traccsoljatok csak nyugodtan. Miután a lány elviharzott, a férfi is öltözködni kezdett. Végiggondolta aznapi programját, és borzongva állapította meg, hogy gépkocsi nélkül szinte fél napja csak az utazásra fog elmenni. A megritkult buszjáratok, a zsúfolt trolik még csak hagyján, de elképesztően nehéz lesz behozni ezt a néhány napos kimaradást a munkából. Az üzleti világban nem lehet megtorpanni. Nincs szabadságolás, jutalomüdülés — csak kényszerpihenő, vagy bukás utáni csönd, de ezeket jobb elkerülni. A jegyzeteibe pillantva halk hümmögéssel nyugtázta, hogy ebben a hónapban nem csak Budapestre és Nagyváradra, hanem Prágába és Bécsbe is tervezett utat hosszabb ott-tartózkodással. Erről a dologról valahogyan az is eszébe jutott, hogy Évának munkát kellene találnia. Ez szinte egyenlő volt a lehetetlennel. Gondolatban felsorolta néhány Ismerősét, akinél érdemes lenne próbálkoznia. Azt biztosra vette, hogy a lány nem lesz nagyon válogatós. Bár a "hogyan továbbiról eddig még nagyon kevés szó esett köztük. Már éppen indulni akart, épp a kulcsait kereste, amikor valaki rátenyerelt a csengőre. Nagyon kevés időm van! — lihegte Csaba egy nagy papírdoboz súlya alatt. — Elhoztam az értékelhető anyagokat. Ahol semmi nem történt, azokat eleve nem hagytam meg. — Iszol egy kávét? — Tényleg rohanok. Szilvia itt vár a kocsiban. Rádbízom a holmit. Ja, majd1 elfelejtettem. Természetesen voltam itt, a lehallgatókészülékeket leszereltem, a házad most teljesen olyan, mint azelőtt. Megőrzi titkait. Itt vannak a kulcsok. Még valamit? Ja, a pénz. Majd rendezzük a dolgokat. Néhány napon belül jelentkezem. A papírdobozt letette a bejárat lépcsőjére és már ment is. Imbolygó, jellegzetes járásával, rikító színekben pompázó sáljával, 14
