A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-17 / 11. szám
HÉT AZ EMIGRÁCIÓ A T.P. az 1956-os szabadságharc leverése után hagyta el a hazáját, nem érezvén többé annak azt az államot, amelyet a szovjet hatalom bábjai irányítottak. T.P. Svédországban kötött ki, teremtett magának újból egzisztenciát. T.P. a közép-európai ilyen-olyan "fordulatok" után Magyarországra látogatott, ahol egy nyári tanfolyamon összehozott vele a sors. T.P. volt az első "Nyugatra szakadt hazánkfia", akivel mint eleven nyugati magyarral beszélhettem, s az itthon maradtakról alkotott véleménye alapján nem valami pozitív kép rajzolódhatott volna ki bennem az emigráltakról. T.P. ugyanis a viszonylagos hosszú együttlétünk alatt többször hangoztatta, hogy az igazi magyarok akkor mind elmenekültek, itthon csak a silánya maradt. T.P. "igazmagyar" számítása alapján a csonkaanyaországnyi tízmilliócska "népmagyar" tehát selejttömeg, s leszámítva a Nyugaton élő másfél milliónyi magyart, nem tudom, csak sejtem, hogy minket, az anyaország szomszédságában ragadt s több mint hetven éve kínlódva-kibírva-küzdve kisebbségi sorba taszítva hárommillióan éldegélőket hová sorol... Mert hogy mi sem kerekedtünk fel valamennyien, az tény, s ha voltak is köztünk, akik vagy a távolt választották boldogulásuk színteréül mint T.P., vagy helyben keresték (keresik!) a ránktelepedő idegenség kegyeit, feladva-eladva édesanyát, anyanyelvet. A szülőföld — kedves T.P. — mégsem kerekedhet fel! A szülőföld nem földrajzi fogalom, hanem lelkünk élménye. Bennünk van s vagy hűek vagyunk hozzá: önmagunkhoz, vagy hűtlenek. Vagy megőrizzük ezt az isteni érzést a távolban is, vagy eldobjuk, elűzzük itthon is. Mi tagadás, nekem és sokunknak, itthon maradottaknak és elvándoroltaknak parancs a Németh Lászlói kinyilatkoztatás: "Hűség a küldetéshez, bátorság a hűséghez." T.P. véleménye — mondanom sem kellene talán — nem aratott osztatlan sikert az egybegyűltek körében. Szerencsére az Ausztriából, Hollandiából, Németországból, sőt a tengeren túlról és a Svédországból is érkezett magyarok józanul állították: külföldön sokat tettek a hazáért a bolsevik uralom alatt, de a hazányi magyar sem volt mind áruló, az itthon maradottak is küzdöttek a túlélésért, a megmaradásért. Végül is így történt, hogy az emigráció magyarságát tisztelem, mert minden időben tették, amit tenniük kötelesség volt, mint ahogy elismerem és becsülöm azokat a tetteket is, amelyeket itthon az idegen hatalom ellenében cselekedtek legjobbjaink mindnyájunk támogatásával sorsunk jobbrafordulásáért. A véleményével magára maradó T.P., a kinti és a benti magyarság egymásról alkotott véleménye pedig annak a kiállításnak a megtekintése után frissült fel emlékezetemben, amelyet a Lakitelek Népfőiskolán láttam, nem is olyan régen. A világméretű gyűjtemény arra a kérdésre keresi a választ, amit az utca embere így szokott feltenni:"... és maguk mit csináltak azalatt?” A hatalmas méreteket öltő emigrációs tevékenységből, a "mit csináltakból" kap ízelítőt a kiállítás megtekintője. A magyarság jó hírét öregbítő névjegyüket mindenütt letették. Az elhagyottelrabolt haza követei voltak ők: amit nem lehetett kimondani a megszállt országban, hangosan kiabálták a nagyvilágban; mit nem lehetett megtenni itthon, megtették ők odakint. Vagyis nem szakadtak el a Hazától, részei maradtak a nemzetnek. A magyar élet idegen földön (1945-től napjainkig) — tablók, ereklyék, levelek, dokumentumok, fotók segítségével — a következő témakörökre bontva látható az állandó kiállításon: Tüntettünk — Tájékoztattunk— Emlékeztünk és emlékeztettünk — Támogattunk. Az emigrációs tevékenység a '45—56 közötti megmozdulásokkal kezdődött. Ekkor tüntettek a hadifoglyok ügyében, a kitelepítések ellen, s minden alkalmat ÉLŐ MÓLT HAZÁÉRT felhasználtak a szovjetellenes megmozdulásokra. A kétszázezernyi magyar menekülése után a Nyugat először találkozott a kommunista rendszert szenvedő tanúkkal. Tájékoztatásuk, az ő szavahihetőségük felülmúlt minden antikommunista propagandát! Könyveket, folyóiratokat jelentettek meg, idegen nyelveken, előadásokat tartottak az óhazai állapotokról. Nem nézték tétlenül az Erdélyben és a Felvidéken folyó magyarellenes politikát akkor sem, amikor sem otthon, sem a szomszédos államokban nem lehetett beszélni róla. Október 23-a ünnep volt minden évben a világon, csak Magyarországon és a "szövetséges" országokban nem. A szolidaritás abban is megnyilvánult, hogy gyűjtéseket (pénz, ruha, áru stb.), jótékonysági akciókat végeztek, megsegítették az újonnan érkezetteket. Négy emigrációs nemzedékről beszélhetünk. A századfordulóit követte az első világháborús és a trianoni. Az első hullámban gazdasági okok kényszerítettók az embereket hazájuk elhagyására. A másodikban már politikai okok is közrejátszottak: az elcsatolt területekről érkező menekültek kapcsolódtak a magyarországiakhoz, s együtt szervezték, építették a magyar házakat és egyházakat, sportköröket. A 3. nemzedéket a második világháború menekültjei alkották, akik a cserkészetet szervezték, és klubokat hoztak létre. Az ötvenhatosok a negyvenötösökkel vállalták a magyar ügy képviseletét. A kiállítás gazdag anyagából csupán ízelítőként említem meg, hogy a fényképek tanúsága szerint Magyar Házak működnek Ausztráliában, Ausztriában, Argentínában, Belgiumban, Brazíliában, az USA- ban stb. Se szeri, se száma a magyar sajtótermékeknek: Ausztráliai Magyarság, Nyugati Magyarság (Calgary), Zürichi Magyar Hírmondó, Amerikai Magyarság (Buffalo), Magyar Szó (Melbourne) stb. Zászlók, jelvények, oklevelek, szobrok, mellszobrok, festmények, emlékoszlopok és emléktáblák, tánccsoportok, dalárdák, színjátszó társulatok, sportegyesületek — mind-mind egy szétszórtságba taszított nép híradása kitartásról, megmaradásról, magyarságról, hazaszeretetről. A kiállítás rólunk: magyarokról nekünk: magyaroknak szól. Teszi ezt tárgyi alapossággal, más nemzetet nem bántva, érzelmeket nem sértve. Sőt, összefogásra buzdítva a zsarnok, a szabadságtipró, a másságot gyűlölve büntető hatalom, rendszer ellen. Ki tudja? Rászorulunk még egyszer a nyugati magyarság támogatására? URBÁN ALADÁR 11
