A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-13 / 2. szám
GONDOLKODÓ Kék tábla és személyi lap Nem mindenkinek nyerte meg tetszését a magyar helységnévtáblák kihelyezése. Jónéhány helyen bemázolták, vagy eltávolították azokat járásunk területén, és a hírforrásokból kitűnik, hogy nincs ez másképp országos viszonylatban sem. Valakinek igencsak fáj, hogy az eddig csak a szűk magánszférára korlátozódott nyelvünk egyre inkább a napvilágra lép, helyet követelvén magának a nyilvános tájékoztatás területén is. Vigyázzunk ezekre a kék táblákra. Úgy tűnik ugyan, csekélyke változást hoznak mindennapjainkba, mégis egyfajta bizonyosságát jelentik magyarságunknak. A gyengéket, ingadozókat talán erősitik a nyilvánosan soha be nem vallott hovatartozásukban. Bennünket, a magyarságunkat tudatosan vállalókat pedig nem ingatnak meg a jóval kisebbre szabott kék táblák. Mindent egybevetve, a táblák megjelenésével kissé otthonosabban érezzük magunkat ebben az országban. Rajtunk múlik, hogy ez a folyamat ne álljon meg. Ügyeljünk arra, hogy a megrongált, eltávolított táblákat helyreállítsák az útkarbantartó vállalatok. A települések polgármestereinek, képviselőinek hivatali és erkölcsi kötelességük felhívni a járási útkarbantartó vállalat figyelmét az ilyen jellegű rongálásokra, és egyúttal bejelenteni igényüket a táblák rendbehozatalára. Természetesen joggal várjuk el az egyszerű, tisztességes állampolgártól is, hogy az e területen tapasztalt hiányosságokat haladéktalanul jelentse az illetékes személyeknek vagy szerveknek. Nem valószínű, hogy az állami szervek ebben az esetben olyan következetesen ügyelnek a törvény rendelkezéseinek betartására, mint teszik azt mondjuk a nyelvtörvénynek az államnyelvet védő előírásai esetében. Csak odafigyeléssel és bátor kiállással szerezhetünk maradéktalanul érvényt törvényadta jogunknak. El kell érnünk, hogy az arra jogosult településeink egyikéből se hiányozzanak a magyar nyelvű helységnévtáblák. Az se kerülje el figyelmünket, hogy a magyar tábla ezt jelenti: a községben magyarok — vagy magyarok is — élnek. Ezért ne legyen mindegy számunkra, hogy személyi lapunkon miként van feltüntetve nevünk. Furcsa az olyan magyar település, ahol csak Jánok, Jozefek, Štefanok, Deziderek élnek. Aligha ezeket a neveket örököltük őseinktől. Jobban illik hozzánk a János, a József, az István, a Dezső. A törvény betűje már feljogosít bennünket arra, hogy ezen nevek viselői lehessünk. Éljünk a lehetőséggel, erkölcsi kötelességünk ez. Különösképpen azok után, hogy parlamenti képviselőinknek csak hosszadalmas politikai csatározások árán sikerült ütközetet nyerni a soviniszta gáncsoskodók fölött. Ellenkező esetben kérdésessé válik, hogy méltók vagyunk-e bizalmukra, amelyből erőt merítettek a parlament kisebbségellenes légkörében zajló embertpróbáló küzdelmekhez, számtalanszor kitéve magukat alaptalan, aljas rágalmaknak. Arról nem is szólva, hogy passzivitással nem vihetjük előbbre ügyünket. A számunkra legkedvezőbb törvényadta lehetőségek sem változtatnak helyzetünkön, amennyiben nem élünk velük a gyakorlatban. A kék helységnévtábla és a magyar név a személyi lapon első állomása lehet egy kedvező folyamat beindulásának. Más azonban nem léphetteI helyettünk az első lépcsőfokra, az akadályokat nekünk kell leküzdenünk. Megmaradásunknak nincs más alternatívája. Ehhez tartsuk magunkat. Együd László Gyurgyík László, a Mercurius Csoport titkára megnyitja a tanácskozást (mellette: Gyurcsík Iván, Andorka Rudolf és Turczel Lajos) KISEBBSÉG és TÁRSADALO A kisebbségi helyzetben élő nemzeti közösségek társadalmának tudományos vizsgálatát rendkívüli módon megnehezíti az a körülmény, hogy ezeknek a közösségeknek általában nincs egy olyan jól megszervezett intézményrendszerük, amelynek keretében ezt a sokrétű és szerteágazó feladatot eredményesen el lehetne végezni. A szlovákiai magyarság körében már a hatvanas évektől kezdődően megfogalmazódott az az igény, hogy a nemzeti kisebbség társadalmi rétegződését, demográfiai folyamatait, múltját, néphagyományait stb. egy önálló, a kisebbség által működtetett intézménynek kellene vizsgálnia. Akkoriban többen a Csemadokot is ebben a szellemben szerették volna átalakítani, ezek a törekvések azonban nem nyerték el sem a legfelső pártvezetés, sem a Csemadok befolyásos irányítóinak a támogatását, így megfeneklettek. A husáki konszolidáció időszakában csak titkos vágyként élt tovább az elképzelés, s igazából a nyolcvanas évek második felében öltött határozott formát. A 89-es politikai fordulatot követően már-már úgy tűnt, hogy hamarosan valóra válnak az álmok és a tervek, de időközben öt esztendő telt el, s e téren jóformán semmi sem történt. Persze, a teljesség kedvéért el kell mondani, hogy bár önálló intézménye még nincs a szlovákiai magyar társadalomtudományi kutatásoknak, de létrejöttek már különböző műhelyek és alapítványi támogatással megvalósulhatott egy-egy komoly kutatási program is. Itt mindenekelőtt a Mercurius Csoport, nevezetesen Gyurgyík László, Gyurcsík Iván, Vadkerty Katalin, Popély Gyula, Csámpay Ottó, Turczel Lajos és mások tevékenységére, könyvekben és folyóiratokban publikált eredményeire gondolok. Nem véletlen tehát, hogy éppen a Mercurius Csoport kezdeményezésére és szervezésében valósult meg az a kétnapos tanácskozás (Pozsonyban, a múlt év december 9—10-ón), amely a szlovákiai magyar társadalomtudományi kutatások prioritásait volt hivatva megvitatni. Az előadók között 2 FOTÓ: PRIKLER
