A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-10 / 10. szám
azt mondta, az a hal az Ige. A következő téren vörös oszlopot vettem észre; korong volt a hegyén. Az Ige, mondogatta Orm ismét. Kértem, hogy ejtse ki. Ő csak közönséges kézműves, nem tudja, válaszolta. A harmadik s egyben utolsó téren feketére festett rudat találtam, ezen egy rajz volt; már nem emlékszem, hogy mit ábrázolt. A tér mögött hosszú, egyenes fal húzódott, végei homályba vesztek. Később meggyőződtem róla, hogy kör alakú, vályoggal borított, és nincsenek rajta belső kapuk, s azt is felfedeztem, hogy körülfogja a várost. A palánkhoz kötött lovak kis növésűek és hosszú szőrűek voltak. A kovácsot nem engedték be. Fegyveres népet találtam bent; mindőjük gyalogosan volt. Gunnlaug, a király, éppen gyengélkedett, s félig lehunyt szemmel hevert holmi teveszőrökkel borított grádicsfélén. Nyúzott, sárgás bőrű ember volt, olyan, mint egy már-már elfelejtett szent; hosszú, régi sebhelyek húzódtak végig a mellkasán. A katonák egyike utat nyitott előttem. Valaki már kerített is egy hárfát. Fél térdre ereszkedtem, s fojtott hangon belekezdtem a drápá-ba. Nem hiányoztak belőle a retorikai fordulatok, az alliterációk, és a hangsúlyok is a műfaj által megkövetelt helyekre kerültek. Nem tudom, hogy a király megértette-e, de kaptam tőle egy ezüstgyűrüt, amelyet még ma is őrzök. A takaró alól tőr éle villant elő. A király jobbján sakktábla hevert mintegy száz kockájával, s a táblán néhány ottfelejtett bábu. Az őr hátrataszított. Egy ember lépett a helyembe; ő állva maradt. Úgy pengette a húrokat, mintha csak hangolt volna, s közben halkan ismételgette a szót, melyre olyannyira vágytam, s megértenem mégsem sikerült. Valaki jelentőségteljesen azt mondta: Most semmit sem akar mondani. Könnyek csillantak. Az ember hol fölemelte, hol pedig suttogóra fogta a hangját, s a csaknem azonos akkordok egyhangúan vagy inkább végtelenül szóltak. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana a dal, bárcsak e dal volna az életem. Hirtelen vége szakadt. Hallottam a hárfa pendülését, amint a dalnok — tévedésről szó sem lehetett — a földre hajította. Nagy zűrzavar közepette távoztunk. Az utolsók között léptem ki. Csodálkozva láttam, hogy már lehanyatlott a nap. Néhány lépésnyire jutottam csak. Vállamra nehezedő kéz állított meg. Azt hallottam: — A király gyűrűje a talizmánod, most mégis meg kellene halnod, mert hallottad az Igét. En, Bjarni Thorkelsson, megmentelek. A skaldok nemzetségéből származom. Dicshimnuszodban a vért a kard vizének, a csatát pedig a férfiak harcának nevezted. Emlékszem, e kifejezéseket apám apjától hallottam. Költő vagy, s az vagyok én is; megmentelek. Most nem nevezünk néven minden eseményt, mely felgyújtja énekünket; most egyetlen szóban, az Igében összegzünk mindent. Azt feleltem neki: — Képtelen voltam megérteni. Kérlek, mondd meg, melyik az a szó. Habozott néhány pillanatig, majd így válaszolt: — Megesküdtem, hogy nem árulom el. Különbeniem taníthatunk meg senkit semmire. Neked magadnak kell megtalálnod. Most pedig igyekezzünk, mert veszélyben az életed. A házamban rejtelek el, ott nem mernek majd keresni. Ha kedvező a szél, holnap már Dél fele hajózol. így kezdődött a kaland, amely oly sok télen át tartott. Nem térek ki a véletlen fordulataira, s arra sem törekszem, hogy ésszerű sorrendben idézzem föl a viszontagságokat. Voltam evezős, rabszolgakereskedő, rabszolga, favágó, karavánokat fosztogató rabló, vándorénekes; belepillantottam a mély vizek s az ércek titkaiba. Álló esztendeig tűrtem a rabságot a fogakat lazító higanybányákban. Mikligarthr (Konstantinápoly) alatt együtt álltam a vártán a svéd katonákkal, Az Azovi-tengernél szeretett egy asszony, akit nem felejtek el; elhagytam, vagy ő hagyott el engem, egyre megy. Elárultattam, és árulóvá lettem. A sors nemegyszer hozta úgy, hogy ölnöm kellett. Egy görög katona kihívott párbajra, s két kardot nyújtott felém, hogy válasszak. Az egyik arasznyival hosszabb volt a másiknál. Megértettem, hogy a görög meg akar félemlíteni, s a rövidebbet választottam. A katona megkérdezte, miért. Azt feleltem, hogy az öklöm és a szíve között ugyanakkora a távolság. A Fekete-tenger partján áll az a sírkő, amelyet rúnaírással magam véstem ki harcostársam, Léig Arnarson emlékére. Küzdöttem a serklandi Kék Emberekkel, a szaracénokkal. Az idők során sokféle emberré váltam, de ez a forgószél hosszú álom volt csupán. Az Ige volt a lényeg. Olykor már megrendült a belé vetett hitem. Folyvást az járt az eszemben, hogy esztelenség lemondani a szép szavak összerakásának pompás játékáról egyetlen — s talán sosem volt — szó kedvéért. Hiába. Egy misszionárius az Isten szót javasolta; visszautasítottam. A megvilágosodás egy folyó torkolatánál ért, a tengerrel szemközt, virradatkor. Visszatértem az úrnők földjére, de sok fáradságomba telt, míg rátaláltam a dalnok házára. Beléptem, s a nevemet mondtam. Már éjszaka volt. Thorkelsson a padlón feküdt, onnan kért, gyújtsak meg egy gyertyát a bronz gyertyatartóban. Annyit öregedett az arca, hogy önkéntelenül arra gondoltam, magam is megvénültem. A szokásokhoz híven királya felől érdeklődtem. így felelt: — Már nem Gunnlaug a neve. Most másképpen hívják. De meséld el apróra, hogy merre jártál. Meg is tettem, lehető leghívebb sorrendjében az eseményeknek, kimerítő részletességgel, amit azonban most mellőzök. Mielőtt bevégeztem volna, megkérdezte: — Sokszor énekeltél e földeken jártadban? Kissé megütköztem a kérdésén. — Kezdetben — válaszoltam — énekeltem, hogy fel ne kopjon az állam. Később valami félelem miatt, melyet máig sem értek, felhagytam az énekléssel és a hárfapengetéssel. — Úgy — bólintott rá. — Folytathatod a történetet. Betartottam az időrendet. Szavaimat hosszú csend követte. — Mit adott neked az első asszony, akit bírtál? — kérdezte végül. — Mindent — feleltem. — Nekem is megadott mindent az élet. Mindenkinek megad mindent, csak a legtöbben nincsenek tudatában. A hangom elhaló már, s a kezem gyenge, de hallgass ide. Az Undr szót mondotta, mely csodát jelent. Mélységesen felkavart a haldokló éneke, és mégis, ebben a dalban s a kíséretében valamiképp a saját dolgaimra ismertem, a rabnőre, aki megajándékozott az első szerelemmel, a férfiakra, akiket megöltem, a fagyos hajnalokra, a pirkadatra a vizek felett, az evezőkre. Megragadtam a hárfát, s egy másik szóval énekeltem el ugyanazt. — Jól van — mondta a dalnok, s egészen oda kellett hajolnom hozzá, hogy meghalljam, amit mond. — "Megértettél." Csuday Csaba fordítása CSEHY ZOLTÁN kőszók átkába kőszók átkába öltözötten meztelen szívvel táncol a ház beért mosolyoktól terhes fák vihognak a kedély szemérmes dombjain a húst olvasom meg a vért Minerva madara piszJdt gyémántfészkembe: lelkem otromba kőtojás rigoletto az éj tőrjéről csöpög a lagúna nehéz életvizébe a kékbarnasárgazöld zene kottát hímez mélyen az ár közönykövérré dagad a hold mint elátkozott pont egy örök kérdőjel alatt a halott ladik énfelém halad Jean-Claude Renard MÍTOSZ A lépcső a fába mélyed. A fa a tengerre nyílik. A tenger egy megszentelt szigetnek ad életet. A sziget asszonyokkal fogad. Az asszonyok rézzel és narancsokkal ajándékoznak meg. A réz megbűvöli csontjaimat. A narancsok megrészegítenek. A részegség kígyókkal vesz körül. A kígyók követik az angyalt a kövek alá. A kövek kizöldülnek. Zöldjük hozzáér éjszakámhoz. Éjszakám az istené. Bárdos László fordítása 17
