A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-10 / 10. szám
HETEGTAJAK Jorge Luis Borges UNDR Előre kell bocsátanom az olvasónak, hogy az itt következő néhány oldalt hiába is keresné Adán de Bremen 1615-ben keltezett Libellusában. Bremen, amint tudjuk, a tizenegyedik században született és halt meg. Lappenberg az oxfordi Bodleiana egyik kéziratában akadt rá e sorokra, s az előbbi körülményeket figyelembe véve utólagos beiktatásnak ítélte őket, de ez korántsem gátolta meg benne, hogy Analecta Germanica című kiadványában (Lipcse, 1894) közzétegye e históriát az "Érdekességek" címszó alatt. Egy argentin laikus vélekedése, persze, nem sokat nyom a latban; a kedves olvasó ítélje meg tetszése szerint a történetemet. Nem szóról szóra fordítottam spanyolra, de a szöveg hitelesnek tekinthető. Adán de Bremen ezt írja: "... A Golf-áram másik széléig nyújtózó sivatag szomszédságában, túl a földeken, melyeken a vadló tenyészik, az úrnők népe a leginkább említésreméltó. A kereskedők ködös vagy mesébe illő híradásai, a találomra megadott irány és a nomádok fosztogatásai miatt sohasem sikerült eljutnom e néphez. Tudomásom van azonban róla, hogy szegényes és elszórtan fekvő falvaik a Visztula alsó folyásánál találhatók. Az úrnők, eltérően a svédektől, valamiféle naiv Jézushitet vallanak, melyet még nem szennyez azoknak az arianizmusa és véres démonkultusza, akik családjukat az angol vagy egyéb északi királyi famíliától származtatják. Pásztorok, csónakosok, varázslók, fegyverkovácsok és fonalkészítők. A síkság s a rajta portyázó törzsek rendkívül ügyessé tették e népet a lovaglásban és az íjazásban. Az ember végül mindig hasonul az ellenségeihez. A lándzsáik hosszabbak a mieinknél, hiszen az úrnők lovasok, nem gyalogosok. Amint már feltételezhető is, a betűvetéshez nem értenek, s a szarvból készült tintatartót és a pergament sem ismerik. Vésik a betűiket, akár a mi őseink a rúnákat, melyeket Odin nyilatkoztatott ki nekik, miután — Odin feláldozza Odint — kilenc éjszakán át függött a kőrisfán. Eme általános híradáshoz hozzáfűzöm a beszélgetést, melyet Ulf Sigurdarsonnal, e darabos, megfontolt beszédű izlandi férfiúval folytattam. Uppsalában, a templom mellett találkoztunk. A rőzsetűz már kialudt; a fal hasadékain hideg és hajnalpír szüremlett be. Kint a havon bizonyára otthagyták már sunyi nyomaikat a szürke farkasok, melyek felfalják a három isten alá rendelt pogányokat. Társalgásunk — az egyházi személyek közötti szokáshoz híven — latinul kezdődött, de csakhamar áttértünk az északi nyelvre, amelyet az Utolsó Thulótól az ázsiai vásárokig mindenütt beszélnek. A férfiú azt mondotta: — A skaldok törzséből származom; elegendő volt megtudnom, hogy az úrnők költészete egyetlen szóból áll, s máris e szó s az úrnők földjére vezető utak felkutatására indultam. Nem csekély fáradságomba s munkámba telt, míg egy esztendő múltán odaértem. Már leszállt az éjszaka; s látom, hogy az emberek, akik utamba kerülnek, görbe szemmel néznek rám, s már el is talált egy-egy felém hajított kő. Kovácsműhely fénylett föl előttem; sietve beléptem. A kovács szállást kínált éjszakára. Orm volt a neve. A nyelv, amelyet beszólt, csaknem egyezett a miénkkel. Az ő szájából hallottam először a király nevét: Gunnlaugnak hívták. Megtudtam, hogy az utolsó háború óta gyanakvással tekint az idegenekre, s az a szokása, hogy keresztre feszíti őket. Nem akarván e sorsra jutni, mely inkább méltó Istenhez, mint az emberhez, rögvest egy drápa, azaz dicsőítő ének leírásához fogtam, amelyben a király győzelmeit, hírnevét és könyörületességét ünnepeltem. Épp hogy emlékezetembe véstem a költeményt, már jött is értem két ember. A kardomat nem adtam át nekik, de hagytam, hogy elvezessenek: Még csillagos volt a hajnal. Földes térségen mentünk át, kétfelől kunyhók gubbasztottak. Otthon holmi piramisokról beszéltek nekem; amit az első tér közepén megpillantottam, az csak egy sárga pózna volt. Fekete testű halat láttam a csúcsára tűzve. Orm, aki velünk tartott, 16 DOLAN GYÖRGY RAJZA
