A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-03 / 9. szám
EGTAJAK HÉT gikus kultúrákról hallunk: Spengler átvétele; a kultúra civilizációvá válását a humanizmustól korokon, sőt írónként nyomon követhetjük: szociológiai felosztásáról, melyet már a magyar irodalomtörténetén is keresztülvitt (hősi, egyházi, lovagi, polgári irodalom) meglepetve tudjuk meg, hogy már Schlegeltől származik. S ami épp nála még meglepőbb; olvasottsága sehol sem olyan bő, gazdag, mint Goethe s a német romantika tájain. Ha azt keressük, mi vonzhatta őt a német irodalomtudomány, s akkori iránya, a szellemtörténet felé: hát a nagy gondolati konstrukciók, korösszefoglalások —, az azóta elfogadott preromantika szóval először nála találkoztam — s a dolgokra új fényt vető ellentmondások: például, hogy a reneszánsz csak egy kis sziget volt az európai fejlődés áramában, a gótika voltaképp a barokkban folytatódik. Tisztelete a fausti kultúra végtelenre nyíló német ablakai iránt egészséges ellentétben áll humanista pletykaszeretetóvel, amelyet a magyar tudósok bosszantására, már magyar irodalomtörténetében meghirdetett. S az esztétikai elemzéseknél csakugyan kedvesebb neki az anekdotikus részlet, például, hogy Shakespeare I. Jakab koronázásán a királyi inasok skarlát egyenruhájában jelent meg. Elsősorban érdekes akar lenni: egy könyv tartalma helyett sokszor egy mulattató részletét mondja el. Az irodalomtörténet-író virtuozitásának nyilvánvalóan azt tartja, hogy mindenről tájékozott legyen — a tudós ne foghassa rajt, s ugyanakkor olyan mulattató legyen, mint egy regényíró. Nagy felfedezésekre ez a kettős igény nemigen hagy helyet, de széles rétegek tájékoztatására, irodalmi horizont nyitására rendkívül alkalmas. Ha azt nézzük: milyen emberi sajátosságok állnak e szerencsés stílus és módszer mögött, itt is megtaláljuk e kettősséget. Szerb Antalban megvan a hajlam a tiszteletre, a meghatódásra, áhítatra, ha egy-egy nagy mű vagy irodalomtörténeti konstrukció elé kerül, amelyről tudja s érzi is, hogy itt meg szabad mutatni fogékonyságát s rezonanciáját, de az elérzékenyülés tövén ott bujkál s csillan állandóan az irónia, mely minden alkalmat felhasznál, ahol nem szertelenül, de cinkosan odakacsinthat az olvasóra. Élvezi, hogy a nagy művészek nem mind "okos emberek" is — úgy, ahogy ő az okosságot értelmezi. Egész kis antológiát lehetne összeszedni iróniájának ezekből a remekléseiből. "Klopstock mikor elbúcsúzik iskolájától, búcsúbeszédében arról beszél, el kell jönnie a költőnek, aki megírja a német époszt. Azután leül és megírja a német époszt, a Messiás-i." Szerb Antalnak, azt mondhatnám, szerencséje volt, hogy olyan társadalomban élt, amelyben rejtenie kellett ezt az iróniát — hisz könnyen rásütötték volna, hogy egy idegen sokszor tehetséges, de alapjában nevetséges fajta természetrajzát írja; e fenyegetés árnyékában sokkal finomabb lett ez az irónia... Szentimentalizmusnak s gúnynak jól ismert s változatos összetételében fellépő öntvénye, melyet Heinénél olyan együttérzőn bírál (kimutatja, hogy a romantikában nem a legjobb helyre került), tehetségéhez mérten igen szerencsés százalékos arányt ad — ahol a korízléssel szembefordul, még a bátorságát is megcsodáljuk benne. A viktoriánusok, főleg Macaulay dicséretét elégtétellel olvastam, a Joyce-ról írt soroknak pedig, bár korlátainak lehetne bizonyítéka, nem tudtam megállni, hogy ne örüljek. "Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait: lenéző mosollyal fogadták. Most már meghalt; halottról vagy jót vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész." A Szerb Antal-i okosságnak — a mai blöffökre s tized-Ulysses-ekre is lenne egy fintora. *50 éve halt meg Szerb Antal Pavol Bunčák 80 éves Pavol Bunčák szlovák költő 1995. március 4-én ünnepli 80. születési évfordulóját. Szakolcán született, s a gimnáziumi tanulmányai elvégzése után a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett tanári diplomát. Utána a tényleges katonai szolgálatra való bevonulásáig a Národnie noviny szerkesztőségében dolgozott. Egy ideig 1945 után is a sajtóban működött, s aztán 1955-től nyugdíjazásáig a Komenský Egyetem szlovák irodalmi tanszékének oktatója volt. Költői pályáját a szlovák szürrealista ("nadrealista") csoport tagjaként kezdte. Ez a csoport a 30-as évek második felében indult, s költői vezéralakja Rudolf Fabry, a Ja je niekto iný (Én valaki más vagyok) című híres kötet szerzője volt, teoretikusai pedig Mikuláš Bakoš és Ján Považan. A csoport poétái (Ján Brezina, Július Lenko, Vladimír Reisel, Štefan Žáry stb.) között a fellépő Bunčákra a mérsékeltebb formaújítás volt jellemző. Lírai gondolkodása kezdettől meditativ jellegű és életfilozófiával telített. Hriešna mladosť (Bűnös ifjúság) címmel 1973-ban szépprózai kötetet is kiadott. Kritikákat, irodalmi esszéket is ír, s a latin, a lengyel és a francia költészetből fordít. Az író és egyetemi oktató Bunőákot magyar írótársai, egyetemi kollégái és tanítványai is szeretettel, tisztelettel emlegetik. Turczel Lajos így nyilatkozik róla: "Emlékiratszerű írásából tudom, hogy apai és anyai ágon egyaránt több olyan öntudatos szlovák értelmiségi volt a családjában, akinek a magyarosítás elharapózása idején üldözésben volt része. Ennek ellenére olyan emberként ismertem meg őt, aki megértéssel tekint a mi problémáinkra és a korszerű kisebbségi jogrendezésre irányuló törekvéseinkre. Két olyan esetre is emlékszem, amikor az írószövetségi kongresszuson kifogásolta, hogy a szövetség szerveiben a magyar írók nem kapják meg a számuknak megfelelő képviseletet. Más szlovák írónak ilyen nyilvános kiállásáról nem tudok." Cselényi László költő a következőket írja Bunčák tanár úrról: Hát igen, Pali bácsi is 80 éves lett (ezt a Pali bácsihoz való jogot csak most kaptam, alig két éve, azelőtt persze tanár úr, sőt tanár elvtárs volt évtizedeken át). De ha meggondolom, hogy idestova 40 éve, hogy ’56 nyarán felvételiztem nála, s hogy emlékezetem szerint már akkor is "öreg" negyvenévesnek tűnt, akkor talán nem is csoda a 80 év. Ritka dolog mifelénk, hogy egy szlovák tanár-költő s egy magyar írástudó tanítvány között ilyen baráti kapcsolat jöjjön létre, velünk megtörtént. Talán azért, mert én felvételi előtt nemcsak a magyar, hanem a szlovák irodalmi lapokat is olvastam, s Bunčák tanár úr ugyancsak meglepődött, hogy egy ilyen isten háta mögötti helyről, Tornaijáról jött magyar hogyan lehet ilyen jártas a szlovák költészet belügyeiben. Amikor vizsgázni mentem hozzá, már csak azt kérdezte: mit csinál Juhász Ferenc? Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de ez a 40—80 esztendő sem volt elegendő képtelen változásaival együtt sem arra, hogy méltó helyére tegye a szlovák irodalomtörténetben Bunőákot és nemzedékét, a szlovák szürrealistákat. Annak ellenére, hogy ők voltak a szlovák irodalom első nemzedéke, amely a világirodalommal, mármint a szürrealizmussal szinte egyszerre lépett. Igaz, ez az egy hullámhossz alig egy évtizedig tartott, s a hajdani "nadrealisták" gyorsan átváltottak szocialista realistákká vagy elhallgattak. Bunčák egyiket sem tette. Szürrealizmusa ugyan lehiggadt, s a 60-as években írott versei érett, kitűnő költőt prezentáltak, aki a hosszúra nyúlt 50-es években megtalálta saját, senkivel össze nem téveszthető hangját. A baj az volt, hogy ekkorra már újabb nemzedék jelentkezett a szlovák költészetben (Rúfus, Válek, Stacho), s ezek foglalták el az első sort, Bunčákék megint hátrakerültek, s máig ott vannak. Ez persze Pali bácsit legalábbis nem izgatja különösebben, ő írja tovább a magáét, műveli szakolcai szőlőjét, s issza saját termésű borát, erőben, egészségben ünnepelve 80. születésnapját. Isten éltessen, tanár úr! PAVEL BUNČÁK VERSEI Természet Szélnek neveztük el tárgyakat leplez le mindenfelől megmutatja őket mindenfelől veri őket magjukat feltöri szívüket felfedi a magházat kilopja sírnak a tárgyak maga előtt űzi őket két-háromfelé hasítja őket parancsára a tárgyak szaltózva piruetteznek jajgatva hullnak a magasból repülnek fütyülnek s nem nevet senki s nem haragszik senki mondván a természet megőrült bolond természet gyilkos természet le a lóról le a trónról Cselényi László fordítása Virág a temetőből A varázsló a fűbe térdel Teleírja csodás jelével És végül már csak a csillagok sugara Ruha szárad kötélen erre-arra És a csigák megeszik éjjel Mindent elhord a szól csak Az illatos szomorúságot Azt hagyja meg neked Vázába ültetett Fákat köteleket Pór Judit fordítása 17
