A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-03 / 9. szám
HET iJ ľ ííL K Ö N Y V HANGVERSENY Gergely Róbert Sikerrecept újságíróknak: válassz ki egy menő sztárt, férkőzz a közelébe (feltéve, hogy engedi), faggasd ki felfelé ívelő pályájáról, magánéletével kapcsolatos titkairól — korrekt módon (nem főként a hálószobatitkokra összpontosítva)! A megszerzett alapanyagot fűszerezd néhány pályatársának, tapasztaltabb kollégájának, esetleg rajongójának róla alkotott véleményével, vele kapcsolatos történetével; körítésként tálald eddig megjelent hanghordozóinak listáját, csemegeként pedig jópár nagyszerűen sikerült régebbi és újabb fotót! Az "óriás vállán állva" te is egyre nagyobb rivaldafénybe kerülsz bel- és külföldön egyaránt... Ha történetesen sztáijelölted a szívdöglesztő mr. Emmanuelle, azaz a Szécsi Pál utódként (hasonmásként?) is emlegetett Gergely Róbert, aki örömmel nyugtázza, hogy a személyével, színészi-énekesi pályájával kapcsolatos tudásod alapos, ráadásul nem tartozol az olcsó pletykákra vágyó, szenzációhajhász riporterek közé, akkor könnyen megnyílik neked. Beszélgetésetek könnyed, laza stílusban zajlik, és megszületik a sokak által várva várt kötet. Elindul közönséghódító útjára — a showműsorok után az interjúalany kézjegyével látja el, emelve ezáltal értékét... és persze te is egyre híresebbé válsz (bizonyítva a tényt, hogy egy kisebbségi sorba született újságíró tehetsége sem kevesebb az anyaországbeli pályatársaiénál, csakhát az itthoni lehetőségek...). Szabó G. László, a Mr. Emmanuelle (Beszélgetés Gergely Róberttel) című riportkönyv (vagy makrobeszélgetés) szerzője (az Új Szó, Vasárnap kulturális rovatának fiatal munkatársa) főként a művészvilágban mozog otthonosan, fesztelenül. A "Levetett maszkok" című interjúválogatása után Gergely Robi néhány arcáról libbend fel a fátylat újabb kötetében. Eközben vall a sztárról Mészáros Márta filmrendező, Igó Éva (a Vígszínház művésze), Kulka János (a Radnóti Színház művésze), Vári Éva (a Budapesti Kamaraszínház művésze), Zoltán Erika popénekesnő, Ladányi Andrea koreográfus, Eszenyi Enikő színész-rendező, Wolf Péter zeneszerző, Körmendy Vilmos zeneszerző, Pásztor László (a Magneoton művészeti igazgatója), Franki Gábor tumémenedzser és Gergely né Tallós Andrea, a táncművész-feleség. A Mr. Emmanuelle-lel kapcsolatos másik meglepetés: az állítólag magyarországi showok showjának számító fergeteges (több mint) koncert. A lírai dalokat (főként az "Arckép" című új hanghordozón található számokat), a parádés kosztümdíszlet-koreográfia-látványt hallhattuk — láthattuk tájainkon is — a dunaszerdahelyi elóKoncert szervezőirodának köszönhetően. E műsorban ismét találkozhattunk Boros Tibor, hajdani diszkótánc-világbajnokkal és az egyre népszerűbb Szörényi Örssel (igen, Levente fiával) is, akik fellépésükkel emelték a show nívóját. Természetesen nem hiányozhatott Tallós Andrea, a nej sem, csupán az alig kétéves kis Simon maradt távol a családtól. Jelen volt viszont a "másik gyermek" — a fentiekben ismertetett könyv, amely sok-sok új gazdára talált. (miskó) TELEVÍZIÓ Az apokalipszis szárnyas hírnökei Madarak Moziba járó, tévét néző emberek között nehezen találnánk olyat, aki nem ismeri Alfred Hitchcock nevét. A bűnügyi film, a lélektani horror 1899 és 1980 között élt, angol rendezőből amerikaivá lett nagymestere immár nézők generációit hozta izgalomba, riogatta és borzongatta, s népszerűsége napjainkban is töretlen. A nevével (is) fémjelzett kommersz műfajt visszataszító erőszakfilmck és silány tucattermékek uralják (szerencsére tiszteletre méltó kivételek is vannak), érthető tehát, hogy a közönség igényesebb része örömmel üdvözli a Hitchcock műveivel való találkozást. Klasszikussá lett alkotásai — Az ember, aki túl sokat tudott, A gyanú árnyékában, Mentőcsónak, Forgószél, A kötél, Hátsó ablak, Szédület, Psycho, Madarak — igencsak különböznek a manapság divatos, a hatásvadászat legbrutálisabb eszközeivel élő, s általában bántóan sekélyes, szellemtelen krimiktől: ő a sejtelmes, nyugtalanító, félelmetes atmoszféra kialakítása, a lélek titkainak feltárása révén ért el különleges hatást, s szinte utolérhetetlen mestere volt a cselekmény bonyolításának, a feszültség fokozásának. A meglepő fordulatok iránti kivételes érzéke ugyancsak nagyban hozzájárult ahhoz, hogy filmjeinek nézői képtelenek legyenek felállni székükből. A budapesti tévé jóvoltából nemrég azok is fogalmat alkothattak maguknak a Hitchcockfilmről, akik csak hírből ismerték a rendezőt. A műsorszerkesztők választását ezúttal nem érheti kifogás: az 1963-ban készült Madarak a három évvel korábban bemutatott Psychóval együtt az életmű csúcsát jelenti, s a "rémfilmek" kategóriájában joggal tartják minden idők — egyelőre tehát az elmúlt száz év — egyik legsikerültebb alkotásának. A Madarakat Daphne Du Maurier azonos című története alapján forgatta Hitchcock, akinek egyébként nem ez volt az első találkozása az ismert angol írónővel: már 1940-ben filmre vitte Du Maurier legjelentősebb művét, a nemrégiben magyarul is újra megjelentetett A Manderley ház asszonyát. Akárcsak a regény, a belőle készült film is bővelkedik sejtelmes és ijesztő momentumokban, de a huszonhárom évvel későbbi koprodukcióhoz képest szelíd alkotásnak is tűnhet. A Madarak históriája félelmetes, már-már szürreális fantáziajátékon alapult: vajon mi történne, ha a címben szereplő teremtmények valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a gyilkolás ösztönétől (vágyától? szándékától?) hajtott lényekké változnának át, s támadást intéznének az emberek világa ellen? Megjegyzendő, hogy Hitchcock filmjében nem sasokkal és keselyűkkel találkozunk, hanem mindennapi életünk megszokott és ártalmatlan kísérőivel: verebekkel, varjakkal, sirályokkal. A rendező most is a rá jellemző gondossággal, a legapróbb részletre is ügyelve építi fel filmjét: az intő jelek — madarak sötéten kavargó serege a város fölött, kalitkájából kiszabaduló madár — a legártatlanabb néző lelkében is nyugtalanságot keltenek, az első váratlan, de még csak figyelmeztető támadás pedig riadalmat. A villanydrótokon gubbasztó néma madárhad láttán már tudjuk: felfoghatatlan és borzalmas események bekövetkezése fenyeget. S valóban, a békés kaliforniai település apokaliptikus rémségek színhelyévé válik: sirályok támadnak a születésnapot ünneplő gyerekekre, kivájt szemű, vérbefagyott áldozatra bukkannak, s kisvártatva kezdetét veszi a madarak és az emberek csatája, amely az utóbbiak elháríthatatlan és halált hozó vereségével fenyeget. A film főszereplői bedeszkázzák házuk ajtóit és ablakait, de úgy tűnik, az ostromlók megszámlálhatatlan serege hamarosan beteljesíti végzetüket... Hitchcock végül kimenekíti hőseit, de a lidércnyomást nem foszlatja szét a hideg fényű hajnal: az ég lakóinak borzadályt keltő légiója birtokába veheti az elhagyott várost. A fellázadt természettel szemben a "teremtés koronája" gyászosan alulmaradt. Napjainkban mi sem kézenfekvőbb, mint a Föld élővilágához telhetetlen és könyörtelen gyarmatosítóként viszonyuló embernek szánt figyelmeztetésként értelmezni a filmet. Egy tágabb érvényű olvasat szerint a rendező arra akarta emlékeztetni nézőit, hogy a szilárdnak és racionálisan értelmezhetőnek hitt világrend kártyavárként omolhat össze, ha valamilyen "új tényező", esetünkben egy váratlan és ismeretlen veszedelem tűnik fel a láthatáron. Megtörténhet például, hogy szárnyak rebbenését halljuk az éjszakában, és... G. Kovács László 18
