A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-03 / 9. szám
MTEGTAJAK NÉMETH LÁSZLÓ SZERB ANTAL VILÁGIRODALOM-TÖRTÉNETE* 20 évvel ezelőtt hunyt el Németh László Ady szellemi pátriájából jött, vállalni az általános írói-értelmiségi szerepet: legalább a szellemet mozgósítsuk ott, ahol cselekvést mozgósítani már nem lehet. Szenvedély és kötelesség küzd benne, műveiben élete végéig. Az egyik magányossá teszi, kirekeszti a világból, a másik viszont minden műfajban sokszínű tehetséggé varázsolja. Aszkéta hajlamú erkölcsi forradalmár, akinek nincs ugyan összefüggő filozófiai-esztétikai rendszere, mégis nagyon hálás lehet neki a modem magyar kritika, hiszen az ő müveivel "gyürkőzve" fejlődött és csiszolódott a kritikusok egész sora. Világképe arra példa, hogyan lehet a kapitalista és a szocialista társadalmi rendszert mellőzve egy ’harmadik utat’, egy olyan társadalmat létrehozni, amelynek hordozói a telep, a kert, a sziget. Az ő forradalmisága az egyénen belül csapódott le. Az értelmiséget mint önálló társadalmi erőt nevezi meg, a minőségeszme hordozójaként és példamutató megvalósítójaként. Németh László olyan ’kísérletező ember’, akinek ’megmentett gondolatai’ ha csak egyetlen műfajon belül lennének ismeretesek, szelleme akkor is megérdemelten magasodhatna az utókor elé. Ő azonban sokoldalú művész volt szellemi hagyatéka több műfaj szintézise. Tucatnyi regényt, harminc drámát adott a nemzeti irodalomnak, nem formailag, hanem tartalmukban újszerűeket. Szépirodalmi alkotásainak nagyobb része tragédiát vagy burkolt tragédiát ábrázol, a hősök elbuknak, mert megelőzik korukat. Magányra vannak kárhoztatva. Érett műfordító, előbb mint orvos, majd mint tanár áll kapcsolatban a pedagógiával, közben nagyszerű tanulmányok születnek írói műhelyében. Tárgyilagos, esze által diktált, igaz kritikát adott kortársairól. Felfedezte Tamásit és Illyést a nagyközönség, Tolsztojt saját maga számára. Újrafogalmazta a Duna menti népek konföderációjának elméletét, termékenyen induló kezdeményezésének egyik fénylő csillaga a Tanú. A Duna-menti kis népek közös történelméből, sorsából kiindulva egy bárhogy is nevezett közép-európai szövetséget kívánt megvalósítani a "tejtestvérség’ eszméje alapján. ’Nem az a fajta író, aki után epigonok hosszú sora kullog, utánozni ót állásfoglalásában és stílusában vajmi kockázatos és nehéz vállalkozás volna...ő...követőket toboroz eszméinek, hatása gyökeres és tartós!" (Rákos Péter) Az 1975-ben elhunyt Kossuth-, József Attila- és Herder-dljas művésznek emberi mivoltát Dóry Tibor szavaival fogalmazhatjuk meg legpontosabban: ’Nemcsak gondolkodásában, de életében is gerinctörésig tisztességes volt. Amennyire egy ember benső életét kívülről megfigyelhetni, úgy látom, önmagával sem kötött kompromisszumot, nemhogy a körülményekkel... A szó legnemesebb értelmében erkölcsös volt, s nemcsak köznapjaiban, de azokban a nehéz pillanatokban is, amikor sorsa árnyékba fordította." ZSEBIK ILDIKÓ A nyugdíjaskor rég nélkülözött élvezete, a felelőtlen olvasás vetette elő velem Szerb Antal világirodalom-történetét: nézzük csak, mi az a világirodalomban, amit nem olvastam, s most utólag tán mégiscsak érdemes volna elolvasni. Mialatt figyelmeztető jelem a megkívánt könyvnél elhelyeztem, maga a megkívántató mű is foglalkoztatni kezdett... Szerb Antal magyar irodalomtörténetéről én kiáltottam el elsőül, hogy idáig ez a legjobb irodalomtörténetünk, s ezt az esszében is megokolt örömet később, mint a könyvét tanítványaim kezébe adó tanár, sem volt okom megbánni. A világirodalom-történetét azonban nem is láttam soha (amikor megjelent, iróniájának egy szúrása tarthatott vissza tőle: a Kisebbségekben-rő\ azt írta — a saját kudarcaimra célozva —, hogy én azt tartom magyarnak, aminek nem volt sikere), az új kiadás megjelenésekor meg már nem voltam könyvvásárló; ezt a példányt is valamelyik nálunk lakó lányom felejthette a polcomon. De ha a Sienában együtt töltött este óta nem is voltam mint olvasó sem útitársa: emlékezetemben megvolt a balladai helye. A 44—45-ös év borzalmait az ő hármuk sorsa összegezte számunkra: Sárközi György, Halász Gábor és Szerb Antal, e három jellem, érzékeny agyvelő a balfi büntetőtáborban. Amikor másféle puskatussal engem vertek, órájuk gondoltam, s az élők bűntudatát a versenyből kivertek iránt az sem enyhíthette, hogy közelebb álltak hozzám, mint akik tán rájuk hivatkozva ütnek: Sárközi, Gulyás Pál halála után a legjobb barátom volt; Halász Gábor dícséretét úgy kellett beerőszakolnom a Nyugat-ba\ s a karcolásra, amelyet az egyetemi pályára készülő Szerb Antal kapott tőlem indulásunk táján, később nagy dicséretekkel ragasztottam tapaszt. Most — amíg a könyvét olvasom — e sötét balladai folton át próbálok az ismert archoz s a borzalmakat megelőző esztendőkhöz visszatalálni; hisz ami készült, e könyv bölcs írójára is rávetette már árnyékát, előlegezett nemes bosszú volt ez azért, ami történhetett vele; egy példátlan szorgalmat és nem kis érzékenységet felmutató könyvvel torolta meg a kitagadást — a bölcsesség önuralmával az őrültség értóktagadását. Világirodalomtörténet-írásra még a Babitsféle nagy s alapos olvasó is csak esszészerűen vállalkozhat; arról ír, amit igazán megismert, s homályban hagyja, amit érdeklődése kihagyott... Szerb Antal, teljesebb felkészülésében, tudósibb képet akart adni. Az előszóban igazolja is szándékát; a világirodalom — ami a nemzeti irodalomból abban helyet kaphat — kevesebb, mint ahogy gondolnánk; egy jó olvasó könyvtárszobájának elfér a polcain. Nos, nem akarom számítgatni, hogy a könyveket, amelyekről itt szó esik, akár huszonöt olvasói év alatt elolvashatta-e egy ember, aki nemcsak ezt olvasta, közben középiskolai tanár is volt. De az biztos, hogy annak az aránya, ami valóban élménye volt, s amiről csak hallott, a teljesség kedvéért lapozott át, Szerb Antalnál sokkal kedvezőbb volt, mint bárkinél lett volna — nálam js például, ha ifjúkori tervem megvalósítom. Ö valóban csillapíthatatlan szomjú olvasó volt, érdeklődése csaknem tisztán irodalmi. Mint nyelvésznek, tanárnak meg kellett ismernie két-három irodalmat; este szótárak böngészése közben aludt el; munkájához megvoltak a szerszámai. Filológiai tanulmányai az anyag jelentős részét vétették át vele, a világirodalomtörténetet olvasva, én is ráismerek az erekre — melyik a preromantikáról, az udvari emberről, a regényről szóló könyve a később összeálló műben. Ami azonban irodalomtörténetét olyan kellemes olvasmánnyá teszi, a stílusban feloldott ellentmondás, történetírói eszményeinek s természetének két árama közt. A sors torz grimasza, hogy azt a társunkat, aki kortársaink között a német szellem s az irodalomtudomány legnagyobb tisztelője volt, ha közvetve is, a németek ölték meg. Emlékszem beszélgetésére, ahol szinte türelmetlenül — kijelentésében a tanárszerű álláspontnak kijáró ellenkezést is beleszámítva — tett vallomást a német irodalomtudomány mellett, hogy érdemlegesen csak attól lehet tanulni. Könyvéből meglepetve látom, mennyire magáévá tette Spengler fölosztását — ha a latin és középkori irodalomtörténet közt állandóan má■0ÚM---------— 16
