A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-02-24 / 8. szám

HET

FRANK HILLMANN:

A TARSAK

— Az ördögbe! — káromította el magát Mortimer Hensley, és a halántékán kidagadtak az erek. Nem és nem indult be a motor! Újra megpróbálta. Eredménytelenül.

— Mi van? Nem akar beindulni? — vigyorgott Brad Evans, aki az udvaron át érkezett, és egy piszkos rongyba törülgette a kezét. Ironikus mosollyal az arcán támaszkodott neki az öreg Ford sárhányójának. — S te ezt nevezed vállalati kocsinak? Engedd meg, hogy nevessek!

— Hát csak nevess! — vágott vissza Mortimer, és lehangoltan szállt ki a kocsiból.

— De ha igazi jóbarát vagy, akkor a mai estére kölcsönződ a tiédet.

— Nagyon fontos? — kérdezte Brad Evans kelletlen ábrázattal. — A városba akartam menni.

— Oda mehetsz metróval is.

— Csupa jó ötleteid vannak — kezdett kötekedni Brad, de aztán meggondolta magát.

— Jó, vidd hát, de áruld el, mire kell?

— Majd meglátod, ha reggel bejössz a vállalathoz — mondta titokzatosan Mortimer, és az irodába indult.

Brad követte.

— Hogy érted ezt?

— Kávét? — kérdezte Mortimer, mintha nem is hallotta volna az előbbi kérdést. A választ meg sem várva öntött két papírpohárba, s az egyiket Brad elé tette.

Brad felvette, de nem ivott belőle.

— Hallgass ide, Mortimer! — szólt keményebb hangon. — Már három hónapja a társad vagyok, hát tudni akarom, miről van szó. Világos?

Mortimer elmosolyodott, és szűkszavúan odabökte:

— Parker.

— Clayton Parker? — kérdezte, és a gondolataiba mélyedt. — Nem ő az a férfi Queensből, aki neked... nekünk tartozik?

— De igen, ő az — bólintott Mortimer, és ivott a kávéból. — Már régtől tartozik nekem. És most van pénze. Ma este hétkor negyvenezer dollár üti a markom.

Bradnek csaknem kiesett a pohár a kezéből.

— Te jó ég! — kiáltott fel. — Ismételd el!

— Végre talpra állunk — nevette el magát Mortimer. — Lesz új autónk is.

— Hallgass csak ide, társam! — nyalta meg a szája szélét Brad, de aztán nem folytatta. Csupán a poharát forgatta zavartan a kezében.

Mortimer kérdően nézett rá.

— Azt hiszem, a legjobb lenne, ha elosztanánk a pénzt, a vállalatot meg becsuknánk — mondta aztán Brad.

— Miket beszélsz? — lepődött meg a homlokát ráncolva Mortimer.

— A Hensley és Evans cég csődbe ment!

— ugrott fel dühösen a székről Brad, és járkálni kezdett föl s alá az irodában. — Miért nem akarod belátni? Újabb befektetésen töröd a fejed! Már néhány hete egy centet sem láttam.

— Két hónapon belül virágzó lesz a vállalatunk. ígérem neked.

— Phi! — fortyant föl Brad, és a fejét rázta.

— Te teljesen megőrültél.

De Brad, ő nem őrült meg! Megbánta már, hogy Montimerrel egyáltalán társult. Tőle ugyan nem lát már egy fityinget sem!

Mérgében whiskyt töltött a poharába, és az ablakhoz lépett. Már alkonyodon.

— Negyvenezer!

Ez az összeg már órák óta ott motoszkált a fejében. Ezek után továbbra is csak nézze, ahogy Mortimer minden centet a sikertelen vállalkozásaiba öl? Nem, ezt nem hagyja!

Az órájára pillantott:

— Fél hét.

Fogta a telefonkönyvet, és lázasan lapozni kezdett benne. Parker, Clayton, 137 Alley Park.

— A kiváltságosok negyede — dörmögte magában.

Egy pillanatig még tétovázott, aztán kiitta a whiskyt, és vette a kabátját. Valamit a zsebébe dugott még, és hirtelen elhagyta a lakást. A ház előtt jutott eszébe, hogy Mortimernek kölcsönözte a kocsiját. Taxiba szállt. Azon a néhány krajcáron már igazán nem múlik. Útközben egyre gyakrabban tekintett az órájára. Nem volt késő, még eléri.

Parker háza egy parkban állott, kissé távolabb az úttól. A földszinten világos volt.

Brad szólt a sofőrnek, hogy két házzal odébb álljon meg. Onnan gyalog tért vissza. Gyorsan körülnézett, aztán csengetett. Kis ideig nem történt semmi, de aztán nyílt az ajtó.

— Mit óhajt? — kérdezte egy idősebb, őszhajú ember.

— Mortimer Hensley küldött — mondta Brad.

— Igen? — kérdezte a férfi, s az ajtó kitárult előtte. — Ha megengedi, előre megyek — mondta, és a kivilágított nappaliba vezette. A szoba ablakai a parkra nyíltak.

— Pénzt kell nekem átadnia, Parker úr — mondta Brad.

— Ezt nem értem — mondta az idősebb úr

tanácstalanul. Mortimer ugyanis személyesen akarta átvenni a pénzt.

— Valami közbejöhetett neki.

— Sajnálom — mondta Parker, és kiegyenesedett. Mortimernek tartozom, ezért személyesen neki... —de nem fejezte be. Megrémült, ahogy meglátta a rászegezett pisztoly csövét.

— Hol a pénz? — szólt rá türelmetlenül Brad.

— Idehallgasson, uram, mégha akarnám sem... — mondta, és gyors pillantást vetett az ablaknál lévő íróasztalra.

— Ahá! — kapott észbe Brad, és odalépett az asztalhoz, miközben az idősebb férfiről le nem vette a szemét. Kihúzta az asztal fiókját. Egy köteg pénz volt benne. — Hát így állunk! — mondta nem kis iróniával.

— Hozzá ne merjen nyúlni! — förmedt rá a háziúr, és előre nyújtott karokkal közeledett feléje. — Azonnal...

Brad meghúzta a ravaszt. Az öreg megtántorodott, és a földre rogyott.

— De most aztán el innen! — dörmögte az orra alatt Brad. A pénzköteget a kabátja zsebébe gyömöszölte. A pisztolyról gondosan letörülgette az ujjlenyomatokat, és az íróasztalra helyezte. Aztán kinyitotta a terasz ajtaját, és távozott. Meg volt győződve róla, hogy a lövést nem hallotta meg senki.

Elrejtőzött a bokrokban. Valamivel múlt hét óra. Lassacskán teljesen besötétedett. Nehezen tudta megállni, hogy rá ne gyújtson egy cigire.

Fél óra telhetett el. Végre motorbúgást hallott. Az ágak közül látta, ahogy Mortimer kiszállt a kocsiból, és a ház felé indult.

Brad elhagyta rejtekhelyét, és átment a néptelen parkon, b Nem messze az utcán megpillantott egy telefonfülkét. Belépett a fülkébe, és nyomban tárcsázta a rövid számot: — Halló, rendőrség?... Az Alley Park 137-ben valakit lelőttek. A gyilkos még a házban van.

Mortimer Hensley már harmadszor csengetett. Belülről semmi zaj nem hallatszott.

Újra csengetett. Megint semmi.

— Lehet, hogy elaludt tévézés közben —

26