A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-17 / 7. szám
HET yádtĹ HANGVERSENY Sibelius — kétszer Pozsonyban két egymást követő napon, két különböző zenekar műsorán egyazon szerző, Jean Sibelius müve szólalt meg. Úgy látszik, amióta októberben itt járt a Helsinki Filharmónia és mintaszerű tolmácsolásban szólaltatta meg nemzeti szerzője műveit, Pozsonyban mintha egyszerre divatossá vált volna műveinek tolmácsolása. Január utolsó dekádjának határvonalán a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának műsorán szerepelt Sibelius Ötödik szimfóniája, majd másnap a Szlovák Filmharmónia koncertjén a zeneszerző talán legnépszerűbb műve, egyetlen Hegedűversenye hangzott el. Roppant tanulságos volt egymás után hallani a két mű tolmácsolását más-más környezetben, más-más közreműködőkkel és más-más színvonalon. Olvasóim között talán akad olyan, aki megró, hogy közös nevezőre akarom hozni egy szimfónia és egy versenymű tolmácsolását, márpedig azt teszem, mert aki ismeri a Hegedűverseny zenekari szövegét, elismeri, hogy a versenymű magánszólama szinte egy szimfóniával vetekedő zenekari anyagba van ágyazva, s így a párhuzamba állítás teljesen jogos. A rádiósok otthonában a végtelenül kényelmes fotelszerű ülőkéken igazán kellemes egy hangversenyt végighallgatni, a terem vám mégis valami hűvös és rideg méltásággal hat, a Vigadóban, a Szlovák Filmharmónia otthonának kevésbé kényelmes széksoraiba a múltat és a jelent ötvöző atmoszféra a melegség és az otthonosság érzetét indukálja bennem. A rádiózenekart egy ifjú anglikán — kinézésre nyugodtan a "bőrfejűek" családjába sorolhatnánk —, Andrew Mogrella (1958) vezette, aki e zenekarral már többször is találkozott. Amikor megláttam, ismerősnek tűnt, de hogy nevét agysejtjeim nem regisztrálták kellő intenzitással, azt bizonyítja, hogy ő is egy azok közül az ügyes karmesterek közül, akik színvonalas munkát végeznek ugyan zenekarukkal, de az a plusz, amit az egyéniség kisugárzásának nevezünk, illetve az a fluidum, mely egy tolmácsolást izzóvá tud lenni, még nem jellemző paramétere a különben szolid és lelkiismeretes teljesítményüknek. A Szlovák Filmharmónia élén viszont egy igazi egyéniség, a súlyos betegsége miatt régen látott Zdenék Košler állt, aki demonstrálta, hogy minden fizikai fájdalmat leküzdve művészi teljesítőképessége megmaradt. Míg Mogrelia tolmácsolásában a Sibelius-szimfónia hatásosan, de inkább egysíkú hangkolosszusként szólalt meg, addig Košler áttetsző szövetértelmezése és kidolgozása Sibelius hazájának sok ezer tavát, azok kristálytiszta vizét idézte fel. S ez az egymás után való megszólaltatás egyben megmutatta azt is, hogy fővárosunk két vezető szimfonikus zenekara között mekkora minőségi kölönbség van. A Hegedűverseny szólistája az ifjú izraeli Hagai Shaham volt, aki hangszerének bűvölő hangjával és fenomenális teljesítményével, melyben az értelmi töltés és a jó értelemben vett virtuozitás ikertestvérként jelentek meg, a mielőbbi újrahallás vágyát hagyta maga után. Varga József Szabó G. László színészportréi Összesen huszonöt színész — ábécérendben: Bara Margit, Bán János, Csákányi Eszter, Cserhalmi György, Eperjes Károly, Eszenyi Enikő, Esztergályos Cecília, Gálffi László, Gergely Róbert, Kaszás Attila, Kulka János, Mácsai Pál, Markó Iván, Melis György, Nagy- Kalózy Eszter, Pártos Erzsi, Piroch Gábor, Pogány Judit, Sáfár Anikó, Solymosi Zoltán, Szakály György, Tarján Györgyi, Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya és Voith Ági — portréját tartalmazza Szabó G. László Levetett maszkok című kötete, mely a napokban jelent meg a Madách-Posonium Kft. gondozásában. Tulajdonképpen interjúkról van szó, s ha mégsem interjúknak, hanem portréknak, arcképeknek nevezzük őket, azt elsősorban azért tesszük, mert az utóbbi évek újságírói gyakorlatának köszönhetően — sajnos — az interjú műfaja is lassan, de biztosan "lefokozódik", s bizony, már ott tartunk, hogy nem kis szakmai bátorság kell ahhoz, hogy az újságíró ehhez a meglehetősen igényes műfajhoz nyúljon. Mióta ugyanis elterjedt nálunk a diktafon, számos olyan "újságíró" tűnt fel a szerkesztőségek háza táján, aki jóformán egyetlen épkézláb mondatot sem képes megfogalmazni, lapjainkban ezért már riportok gyanánt és helyett is gyakran mini interjúk sorozatait olvassuk, melyeknek csak annyi közük van a "szerzőhöz", hogy interjúalanyai orra alá éppen ő, s nem más (bárki, akárki) tartotta oda a mikrofont. Szabó G. László, az Új Szó fiatal riportere távolról sem rokonítható a szóban forgó álújságírókkal, s interjúi sem a szokványinterjúkkal. Szabó G. László interjúiból világosan kiérezhető, sőt kielemezhető a beszélgetőtársai iránt érzett megbecsülés és feltétlen szeretet: ő nem a szenzációkat hajhássza, pletykákra nem éhes — vagy ha mégis, ezt ügyesen titkolni tudja, ami már önmagában véve is művészet —, ha kell, hallgatni is nagyszerűen tud (például a Pártos Erzsivel készített interjúban), csak hogy megmutathassa beszélgetőtársai érzés- és gondolatvilágát, jellemét, egyéniségét, senki máséval össze nem téveszthető arcélét. Szabó G. László sohasem "intimpistáskodik", ám úgy képes a háttérben maradni, hogy közben újságírói képességeit is megcsillogtatja. Igaz, a tapintatos háttérben maradás, a bizonyos helyzetekben elengedhetetlen hallgatás olykor minden szép szónál beszédesebb. Szabó G. László tudja ezt.- ver -"Béke van bennem..." Ezt a címet adta Gyárfás Tamás — Markó Ivánt idézve — annak a beszélgetésnek, amelyet a közelmúltban folytatott a tv képernyőjén a neves művésszel. Az 1947-ben született táncos, aki 21 évesen lett az Operaház tagja és 1972-től Bejárt együttesében kezdett szólókarriert, ma elsősorban úgy ól az emberek emlékezetében, mint aki 12 termékeny és eredményes év után 1991- ben egyik napról a másikra eltűnt a Győri Balett életéből. Azóta sem láthatta őt a magyar közönség, hisz a világot járja, hol Izraelben, Indiában, Ausztráliában vagy éppen Párizsban bukkan fel egy-egy mesterkurzus erejéig, hogy azután ismét nyakába vegye a világot. Hogy miért ment el voltaképpen 1991-ben? Nos, ezzel kapcsolatban a beszélgetést követően is csak sejtéseink lehetnek. A Kossuth-díjas, érdemes művész úgy érezte, sokan megbántották őt, ellenére cselekedtek, miközben talán csak mindenki magának akarta kisajátítani. Voltaképpen akár itthon is maradhattam volna — mondta —, ha bábuként élem tovább az életem. De mert meggyőződése szerint csak szeretetből érdemes dolgozni, szeretettel lehet másoknak tudást és élményt adni, s az őszinte hang a ‘90-es évek elején már hiányzott Győrben, azt érezte, el kell mennie. Távozása természetesen sokkhatásként ért mindenkit, maga is nehezen élte meg az eseményeket. Mára azonban elfelejtette a sérelmeket, bár úgy érzi, fal emelkedett maga és volt együttese közé, de nem is kívánja felszaggatni a régi sebeket. Ha akkor maradt volna, hazudnia kellett volna a szeretetet, pedig a művész nem tehet ilyet, mert az előbb-utóbb rányomja bélyegét művészetére. Markó Iván ma 48 éves, és ismét eljutott odáig, hogy hiányát érzi az alkotói közösségben folytatható teremtő beszélgetéseknek, a csak társulaton belül megvalósítható művészi építkezésnek. Ha talál hozzá megfelelő partnereket, az immár egy esztendeje gyötrő hiányérzetnek hamarosan véget vet. Egyébként még mindig aktívan táncol, s kivételes adottságainak köszönhetően mindenre ugyanúgy képes, mint akár húsz évvel ezelőtt. Zsebik Ildikó 18
