A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-02-10 / 6. szám

FRANK SCHMID HEINZEN:

Az öreg hölgy halála

A nagy szürke bérházban sokáig nem tűnt fel senkinek semmi. Özvegy Johanna Straub hetek óta feküdt holtan kicsi lakásában. Végül a kiszivárgó kellemetlen bűz riasztotta a szomszédokat. Értesítették a rendőrséget.

Az öreg hölgy a konyha padlóján feküdt. A törvényszéki orvos megállapította, hogy megfojtották.

— Ismerte a gyilkost, mert ajtót nyitott neki

— vélekedett Berger felügyelő. — Erőszakos behatolásra utaló nyomok nincsenek.

— Ismerte, ismerte... hát nem tudom — akadékoskodott Bauer nyomozó. — Meglehet, hogy a tettes egyszerűen becsöngetett, és úgy került a lakásba, hogy biztosító ügynöknek vagy valamilyen hivatal képviselőjének adta ki magát.

— Ez is lehetséges — bólintott a felügyelő.

— De hát mi lenne az indíték, ha idegen volt, hiszen szemmel láthatóan nem hiányzik semmi. Nem, nem, fiacskám, a gyilkost az idős hölgy ismerőseinek körében kell keresnünk. Kérem, készítsen jegyzéket azokról, akik szóba jöhetnek.

*

— Hát ez nem sok — mondta másnap Bauer nyomozó, és átadta főnökének a papírt, amelyen néhány név meg cím szerepelt. — Straubnó nagyon visszavonultan élt, jóformán semmi kapcsolata sem volt a szomszédjaival. Hajdan, ahogy az emberek mondták, a jobb körökhöz tartozott.

— S a rokonság? — kérdezte a felügyelő.

— Ahogy láthatja, van egy nénje. Magatehetetlen, és a frensburgi aggok házában gondozzák — mutatott Bauer a papírra. — Igen, itt van még az unokája. Petra Schubert, huszonkét esztendős, Inge lányának egyetlen gyermeke. A szülők öt évvel ezelőtt autóbaleset következtében vesztették életüket.

— Hm. S ez az unoka Reimersdorfban lakik...

— Igen. Autóval egy óra járásnyira lehet.

— Rendben van — mondta a felügyelő.

— Már tájékoztatták a nagyanyja haláláról?

— Természetesen, főnök.

— Idézzék be a lányt ide a kapitányságra. S keresse fel újra a szomszédokat és a környékbeli üzleteket. Lehet, hogy megtud még valami hasznosat.

Petra Schubert tartózkodó fiatal hölgy benyomását keltette.

— Mikor látta utoljára a nagymamáját? — kérdezte Berger felügyelő.

— Pontos napot nem tudok mondani, felügyelő úr. Körülbelül öt héttel ezelőtt.

— Azóta semmit sem hallott felőle?

— A mi kapcsolatunk nem volt annyira szoros. Öt- vagy hathetenként meglátogattam őt pár órára.

— Egyedül?

— Hogy értsem ezt?

— Úgy, hogy néha nem hozott-e magával ismerőst a látogatáskor — magyarázta a felügyelő.

A fiatal hölgy egy ideig habozott.

— Igen, néha velem volt Jürgen is.

— Jürgen? — vonta fel a szemöldökét Berger.

— Jürgen Steinhoff, az ismerősöm.

— Igen, értem. Volt a nagymamájának ellensége, haragosa? — váltott témát a felügyelő.

Petra Schubert a fejét csóválta:

— Nem. El sem tudnék képzelni ilyesmit.

— S azt, hogy ki ölhette meg? Miért? — folytatta a felügyelő a kihallgatást.

Petra Schubert tanácstalanul nézett Bergerre.

— Sejtelmem sincs, valóban...

— Volt a nagyanyjának valamilyen értékes holmija? Ékszerek, részvények, betétkönyvek...?

Petra a fejét csóválta.

— A mai napra ennyi elég is lesz — mondta a felügyelő. — Majd újra jelentkezünk. Most elmehet.

Amikor az ifjú hölgy már az ajtónál volt, utánaszólt:

— Egy pillanat, kérem! Mi is az ön ismerősének, annak a Steinhoffnak a címe?

— Furcsa — tűnődött Berger, ahogy másnap ott ült vele szemben Steinhoff, a grafikus —, hogy a legkedvesebb lányoknak rendszerint ilyen alantas külsejű barátjuk van.

Steinhoff rendetlen öltözékű, unszimpatikus alak volt.

Unottan hintázott a széken, zsíros farmerben, koszos tornacipőben, az inge csaknem a hasáig nyitva, a nyakában meg a csuklóján aranylánc.

— Hányszor ismételjem még!? Straubnéval nem volt semmi kapcsolatom!

Majd nyomatékkai folytatta:

— Petra kedvéért jártam ott néhányszor. Kénytelen voltam végighallgatni a múltról szóló blablákat, milyen szép is volt az... a Wilhelm nagybácsiról meg Terka néniről, stb., stb., stb...

— Tényleg csak néhányszor járt a meggyilkoltnál? — kérdezte a felügyelő.

— Hogy...? Mire akar kilyukadni?

— Valójában milyen gyakran volt Straubnénál, nemcsak Petrával, hanem egyedül is? — hangzott szigorúan a felügyelő kérdése.

— Ez hamis vádaskodás! Ezt kikérem magamnak! — háborodott fel.

— Látták önt a házban. Többször. És egyedül! — állapította meg ridegen a felügyelő.

Steinhoff úrrá lett magán:

— Ez csupa blöff. Kitalálmány, beteg agy szüleménye — tiltakozott kihívóan.

— Vannak tanúk, Steinhoff úr! Miért tagadja a látogatásokat, hiszen végeredményben abban nincs semmi, vagy mégis?

— tudakolta a felügyelő finoman.

— Nincs több mondanivalóm. Elmehetek, felügyelő úr? Fontos üzleti megbeszélésem van.

Berger az ajtóra mutatott:

— Kérem. De szükséges, hogy a rendelkezésünkre álljon, ha kell.

— A fickó valamit titkol. Csak azt nem tudom, hogy mit — morfondírozott az eddig háttérben kuksoló nyomozó.

—• Ugyan miért járt annyiszor egyedül Straubnénál? — gondolkodott hangosan Berger. — Annyi biztos, nem azért, hogy ellássa az idős hölgyet, vagy hogy társalogjon vele. Nem, bizonyára más oka volt rá. Lehet, hogy valamit hozott... vagy vitt...

— A barátnője, Petra helyett — egészítette ki a gondolatmenetét Bauer.

— Azt hiszem, jó úton járunk — mondta a felügyelő. Nézzük meg közelebbről Schubert kisasszonyt!

A nyomozók Reimersdorfba hajtottak. Az elhunyt unokája takaros ikerházban lakott.

— Nem mondom... — jegyezte meg Berger, és becsengetett.

Semmi mozgás.

Csak a harmadik csengetés után, amikor már éppen távozni készültek, lépett működésbe az ajtónyitó szerkezet. Fent, az első emeleten Petra Schubert állt.

A fiatal hölgyre alig lehetett ráismerni. Nagyhirtelen magára kapott kimonóban, kócos hajjal, puffadt arccal s üveges tekintettel bámult az érkezőkre.

— Mit... mit óhajtanak... kérem? — tudakolta nagy erőlködéssel.

Berger és Bauer sokatmondó tekintetet váltottak. Ez a nő narkós. Éppen rajta a rosszullét.

— Elnézést, hogy zavarjuk — szólalt meg a felügyelő. — Lenne még néhány kérdésünk

önhöz.

— Ké... ké... kérem — dadogott Petra, és bizonytalan léptekkel vezette látogatóit az ebédlőbe. Ott a heverőre rogyott.

Az üveglapú asztalkán étkészlet és injekciós fecskendő. A helyzet egyértelmű volt. Petra Schubert narkós.

— A nagyanyja milyen szerepet játszott ebben a drogügyben? — kérdezte a felügyelő.

— Sejtelme sem volt róla — dadogta Petra.

— Csupán álcázásra használtuk mint címzettet. A heroinzacskók az üres könyvborítókba voltak elrejtve. A szociológiai szakkönyvek borítóiban, amiket nekem küldtek az ő címére.

— Amiket aztán ön vagy a barátja, az a Steinhoff átvett nála, és eladták — tette hozzá a felügyelő.

— Igen.

— Akkor miért ölték meg a nagymamát?

— Az utolsó szállítmánykor véletlenül felnyitotta a csomagot... A televízióban látta a kábítószerekről szóló adást, és gyanakodni kezdett rám. Nem tudtam sehogy sem kibeszélni magam, kellőképpen megnyugtatni. Szemrehányásokat tett, megfenyegetett, hogy értesíti a rendőrséget...

Petra hangja egyre halkult, vékonyodott.

— Ezért Steinhoff, félve hogy beköpik, megölte. Vallja be!

— Nem, nem, felügyelő úr! — suttogta Petra alig hallhatóan, és a kezét bámulta...

— Én tettem...

Vércse Miklós fordítása

26