A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-01-06 / 1. szám

HÉT

TELEVÍZIÓ

Ki volt Háy Gyula?

Erre a kérdésre kereste a választ az az egyórás, még 1992-ben készült portréfilm, amely az MTV-ben Háy Gyula — született 1900-ban címmel került bemutatásra.

A századunkkal egyidős drámaíró megpróbáltatásokkal teli életéről, egyéniségéről, alkotásairól kívántak képet adni a nézők számára az író egykori barátai, pályatársai, tanítványai és özvegye, aki ma is férje irodalmi rangjának elismertetésén fáradozik.

Háy egy indulatait elfojtó család sarjaként látta meg Abonyban a napvilágot. Zsidó volta nem jelentett sokat számára, 1919-ben ki is tért, és vallástalanul élte meg további, még több mint fél évszázadon át tartó életét. Bár ősei földbirtokosok voltak, Háy már ifjúként úgy ítélte meg: a föld azé legyen, aki megműveli. Ez az elv sodorta a tanácsköztársaság támogatóinak sorába is.

Mivel a földosztás a második világháborút követően sem elképzelései szerint valósult meg, nem csoda, ha az 1956-os események már az ellenzék táborába állították. Miután a politikai bizottságban a Kádár által felajánlott tagságot is elutasította, szinte törvényszerű volt, hogy a Déry-per kapcsán őt is perbe fogták. 1960. április 1-jén testileg meggyötörtén, ám ambíciókkal telve szabadult. S mert nem szerette fájdalmát másokkal megosztani, börtönélményeiről mindvégig szemérmesen hallgatott.

Bezárva is szüntelenül alkotott, egyszerre 2—3 téma is érlelődött benne, később szinte tökéletesen kész formában mindez a papíron is megjelent. E három év maradandó alkotása a Mohács.

Ami az író egyéniségét illeti, arról legtöbbet egykori tanártársától, Gyárfás Miklós írótól tudhattunk meg, aki remek ám éles humorú, kemény és zárkózott embernek tartotta Háyt, aki — szerinte — történelmi drámáin keresztül ismerhető meg leginkább.

Az egykori tanítvány, Bereczky Erzsébet dramaturg okos,

megértő és kiegyensúlyozott emberként mutatta be mesterét, aki ráadásul imádta a színészeket. Olyan ember volt ő, aki szinte a darabjaiban élt, s bár a politika alaposan felforgatta életét, szíve szerint csak drámaíró akart lenni. Nem volt szép férfi, csak vonzó egyéniség, jó szándékú és jó ízlésű, aki egyszerre ironikusan és tragikusan láttatta önmagát, meg a világot.

Kétnyelvű író volt, minden műve magyarul és németül egyaránt olvasható. Már 1945 előtt jelentős sikereket ért el, Magyarországon mégis sokan a kirekesztésén fáradoztak, s ez eléggé sikerült is nekik.

Az író börtönévei után mindent elkövetett, hogy ne kelljen elhagynia hazáját, megalkudni azonban képtelen volt, így hát 64 évesen új hazát választott, és a svájci Asconában telepedett le. Tizenegy évvel később ott is halt meg, földi maradványai ma is e szép Lago Maggiore-parti város temetőjében pihennek.

Zsebik Ildikó

FOLYÓIRAT

Nyitnikék

A párkányi magyar alapiskolások lapja, a Nyitnikék évente kétszer jelenik meg. A szerkesztésért Filalcovszky Péterné pedagógus a felelős, a kiadásért pedig az iskola igazgatója, Bálint Ernő.

A tizennegyedik évfolyam első számában az iskola diákjai fejtik ki gondolataikat a november végén rendezett Ady-héttei kapcsolatban. A Párkányi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola jó másfél évvel ezelőtt kérvényt nyújtott be az oktatásügyi mi-XTV. évfolyam 1. szám

nisztériumba, hogy az iskolát hivatalosan Ady Endréről nevezzék el. Egyelőre csak olyan választ kaptak rá, hogy az ügyet még tárgyalni fogják. Az iskola pedagógusai és diákjai viszont már 1993-ban és 1994-ben a költő születésének évfordulóján Ady Endre Hetet rendeztek, amelynek keretén belül volt néprajzi meg nyelvhelyességi verseny és természetesen "Ki tud többet Adyról" címmel vetélkedő.

A lap további oldalain az iskola növendékeinek "szárnybontogatásai" találhatók. A diákok tollából olvashatunk megemlékezéseket egy-egy jelentős történelmi évfordulóról. Ezenkívül vannak szlovákul írt cikkek, egy rovat "Rólunk, de nem nélkülünk..." címmel és természetesen humor az utolsó előtti oldalon.

Mindent összegezve, úgy vélem, hogy a párkányi magyar alapiskolások lapja nemcsak az iskola növendékeinek, hanem a kívülállóknak Ls érdekes.

(kanioncza)

R

A

D

I

O

A klautirkirály

Régen jártam Budapesten; nincs útlevelem, nincs pénzem, nincs kedvem utazni, ez ugye összefüggő okláncolat, még hozzáteszem, hogy nem is hív senki a magyar fővárosba (talán mert nem vagyok államfő?), de ha hívnának sem igen mennék; legfej lebb két olyan ember van a kétmilliós fővárosban, akinek hívó szavára megcsináltatnám az útlevelem, s pénzt is szereznék csak azért, hogy találkozhassak velük: az egyikük egy nagyon nagy költő (Istvánnak hívják őt, Iszkázban született és igen szeretem őt).

A másik, akihez boldogan átmennék, ha hívna: Kabos

László. Ez a mondat csak azért nevetséges, mert hiszen nem is ismerjük egymást, sohasem találkoztunk, akkor hát, hogy a csudában hívhatna meg ő engem Pestre vagy Budára (?)

Nem baj, azért én ismerem őt, és a legnagyobb magyar komikus színésznek tartom. Ehhez jogom van, úgy vélem. Királynak tartom őt, klaun-királynak, akit legfeljebb Chaplinhez,

Woody Allanhez, illetve Latabár Kálmánhoz, Feleki Kamiihoz szabad hasonlítani.

De még hozzájuk sem kell hasonlítgatni őt, mert egyedüli, megismételhetetlen, pótolhatatlan.

S már látom is őt, ahogy nevet a fenti komolykodó mondaton.

Hajói tudom, mostanában lett hetvenéves, és ő csodálkozik a legjobban, hogy nincsenek még ősz hajszálai. Hanem milyenek? Pirosak. E sorok írója, aki néhány esztendővel fiatalabb Kabosnál, szomorkásán csóválgatja galambősz fejét. A piros hajról meg hirtelen eszébe jut Piros Ildikó, akivel Kabos a legjobb magyar filmvígjáték főszerepét játszotta (A veréb is madár), ahol nemcsak komédiáznia kellett, hanem egyszerre két jellemet is megformálnia (önmagát és ikertestvérét), s ahol Piros Ildikó is káprázatos "csinibabát" játszott.

Tegnap, vagyis december tizedikén, Kőszegi Gábor, a Magyar Rádió egyik legjobb riportere, készített interjút Kabos Lászlóval; e sorok írója most hallotta először, hogy egy riporter kellő és illő tisztelettel beszélt ezzel az óriási művésszel.

Akit sok nyegle, flegma és felületes "ítész" amolyan vásári mulattatónak tart, s nem veszik észre azt a mély szomorúságot, amely bő humorának a forrása. Igaz, érti, tudja ő a vásári komédiázás valamennyi fortélyát is... de — és ez szent meggyőződésem — el tudná ő játszani Hamletet vagy akár Rómeót is, azt hiszem jobban, mint sok nagynevű és nagy képű ún. jellemszínész.

Képzeljük el ezt a jelenetet: megy az ifjú Kabos a pesti utcán, valamikor 1944 őszén, a legvadabb nyilas-korszakban, mellén sárga Dávid-csillag, egy géppisztolyos nyilas-legény felismeri őt, s csodálkozva megkérdi:

— Hát maga zsidó?

A válasz is egy kérdés:

— Mit gondolt, hogy talán seriff vagyok?

Néhány nap múlva a pesti zsidókat seregestül lőtték bele a Dunába a nyilasok.

Ez a kicsi, pirosfejű óriás, ez a klaun-király megmaradt nekünk. Hála a Seregek Urának...!

Zs. Nagy Lajos

18