A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-03 / 5. szám
HÉTELŐ MÜLT TOTH ÁRPÁD Forgatom az Esztendő című irodalmi folyóirat számait, amelyekből ötöt sikerült szereznem az antikváriumokban. A folyóiratot Hatvány Lajos hozta létre 1918 januárjában. Tulajdonképpen a patinás Pesti Napló című napilapnak volt amolyan "irodalmi terméke". Az irodalmi folyóirat egyébként csak egy esztendőt ért meg, 1919 februárjában a Pesti Naplóval együtt szűnt meg. Az Esztendő főszerkesztőjeként Hatvány Lajost jegyezték. Szerkesztői Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső voltak. Aki tulajdonképpen a folyóirat szerkesztését intézte, az az Esztendő utolsó oldalának legalján szerepelt: Kéziratok TÓTH Árpád segédszerkesztőnek küldendők a Pesti Naplóhoz. Segédszerkesztő hétfőn és pénteken d.u. fél 4—5 óráig található. Az a furcsa az egészben, hogy Tóth Árpádot ennyire hátradugták, holott ő sem volt kevesebb a folyóiratban feltüntetett szerkesztőknél. De Tóth Árpád mindig szerényebb, gyámoltalanabb volt másoknál, lehet, hogy háttérbe húzódásának súlyos tüdőbaja volt az oka, amely részben elvette életkedvét, gátolta természetes előrehaladásának útján. Szegénysége, vidékisége is közrejátszhatott abban, hogy nem sikerült megfelelő pozíciót szereznie a lapoknál. Tóth Árpád még az egyetem befejezése előtt hazautazott Debrecenbe. Itt előbb a Debreceni Független Újság, majd a Debreceni Nagy Újság segédszerkesztője lett, mellesleg szerkesztette a lap Ludas Matyi című heti mellékletét. Ekkor már versei megjelentek a Nyugatban és más folyóiratokban, s mindez Pest felé csábította az ifjú Tóth Árpádot. Közben 1911 nyarán Svedléren, ahol tüdőbaját gyógyíttatta, megismerkedett Lichtmann Márton debreceni postaellenőr Annuska nevű 16 éves lányával, akit anyagi nehézségek miatt csak hat év múlva vehetett feleségül. A költő 1913-ban elhagyta Debrecent, s újra Pestre költözött. Nagyon szerényen élt a Nyugattól kapott honoráriumokból és más kisebb jövedelmekből. Igaz, Hatvány Lajos is segíti, s az ő támogatása teszi lehetővé, hogy évente Svedlérre utazhasson betegsége gyógyítása végett. Szeretne azonban megnősülni, hiszen évek óta szoros kapcsolatok fűzik Annuskához, aki panasztalanul szenved és vár. Tóth Árpád végső kétségbeesésében Hatvány Lajoshoz fordult, hogy némi segítséggel tegye lehetővé Annuskával való egybekelésüket. Levelére azonban visszautasító választ kap, s ez még jobban elkeseríti. Úgy látszik, Hatvány nem értette meg kétségbeesett helyzetét. Szorultságában még egy hosszú levelet írt Hatványnak, amelyben kendőzetlenül föltárja reménytelen helyzetét, s Annuskával való viszonyát. Hatványhoz intézett levelét így fejezi be: "Édes, jó Uram, most e keserű levél végén igen kérem, értsen meg, és ne haragudjon rám. Csupa seb vagyok most, csupa fájás, levelem egyik passzusát írva sírtam is. Nem akartam Önt bántani, s kissé megenyhített a hosszú írdogálás. Soha életemben nem írtam még ekkora levelet. Köszönöm irgalmas türelmét, amiért végigolvasta." így kellett akkoriban a szegény költőknek, íróknak könyörögniük a gyakran keményszívű mecénásokhoz, hogy némi pénzt szerezzenek. Hatvány Lajosnak megesett a szíve Tóth Árpád sorsán, és lehetővé tette, hogy megnősülhessen, s Annuskát fölhozhassa Pestre. 1917 májusában vette feleségül. A főváros is pénzsegélyben részesíti Tóth Árpádot. De nehéz helyzete csak akkor javul némiképpen, amikor Hatvány megindítja az Esztendőt, ahol a költő segédszerkesztő lesz. "Segédszerkesztői állásából — mely még művészi önérzetét is sértette — az Esztendő című folyóiratnál, az újságokban publikált versek, cikkek díjából csak igen szűkös tengődésre futotta" — emlékezik a költő lánya, Tóth Eszter. Ami Tóth Árpád önérzetét illeti, bizony sokat kellett tűrnie, nyelnie, kompromisszumot kötnie. 1918 januárjában, az Esztendő megindulása idején írja Gellért Oszkárnak: "... Dőlnek a kéziratok, nagy kézirat-fúvás van (ad analógiám: hófúvás), el vagyok akadva, meg vagyok rekedve, mozdulni se bírok — már a lakásomra is jönnek, s ami főbaj, némelyik kézirat úgy jön, hogy az a kéz is jön, amely írta, kezet kell vele fogni, dumálni — keserves sors! Csak most tudom igazán csodálni a jó Osváth Ernőt... Segédszerkesztői címmel tulajdonképp filantróp-kegyeket élvezek; a báró kereken kijelentette, hogy az én nevem nem szerepelhet nagybetűkkel a címlapon, mint a Karinthyé meg Kosztolányié, mert még nem elég jó név. Azt mondta, ne haragudjak, ő nagyon szeret és becsül engem, tán jobban is, mint a fenti urakat, de az üzlet az más; elégedjem meg azzal, hogy a lapnál félig-meddig sinecurát adott nekem. így aztán abban a sikertelen helyzetben vagyok, hogy hátul, kisbetűkkel szerepelek... Fizetésem is ilyen beteg alapon kapom: 600 korona csak (igaz hogy "kezdő" elnevezéssel) a fixumom, s a báró mint mecénás ad még havi 300-at, s jön hozzá havonta 100 egy Napló-tárcáért... Szégyellem is, hogy ilyen lapnál és így vagyok, de hát aktivitásom a változtatásra nincs, s még örülnöm kell, hogy élni hagynak... Rémesek az emberek! S hát szerkesztőtársaim az Esztendőnél: Karinthy meg Kosztolányi?... Kedves Uram, én mindig mesének tartottam az úgynevezett "intrikákat", "klikk"tempókat — s íme, mégis vannak ilyesmik: az írók féltve őrzik koszos kis pozícióikat, s világért előbbre nem eresztenék a másikat..." Hatvány báróról is lerántja a leplet, aki az egyik kezével simogatja, a másikkal meg a földre nyomja, s megalázza az embert: ... Udvarolni — mindenki udvarol a bárónak: a Naplónál már láttam előszobázni nála Krúdyt meg Révész Bélát, s ő direkt várakoztatta őket: cézár ez az ember. Azt hiszem, tán csak én merek egyszerűen és kereken odamondogatni neki, no, én se sokat, s különben is megvan az a jeles szokása, hogy csak a két első szóra hallgat, a többire már oda se figyel... Szörnyű, hogy miket csinál "üzleti" alapon az irodalommal; nekem például azt is mondta, hogy legszívesebben Szomaházyval szerkesztetné az Esztendőt, ha nem félne, hogy az mégiscsak kompromittáló lenne némileg. Egyetlen érdeme, hogy velem tagadhatatlanul, és most már azt kell mondanom: érthetetlen módon — sok jót tett... A huszadik század nagy magyar lírikusai között szereplő Tóth Árpád haláláig segédszerkesztő maradt, sehogy sem tudta följebb küzdeni magát. Aki költészetével a legkülönbek sorába tartozott, szerkesztőként, újságíróként csak másodhegedűs maradt, pedig sokkal jobban, és sokkal többet dolgozott, mint D. Gy. mások. , 0 ye.%■ 10
