A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-27 / 4. szám
VÁNDORLÁSOK Két óceán között ÚTIJEGYZETEK IV. Lake Hope. Egy szűk hétre amolyan kis Magyarországgá változott. A tó és az egész üdülő környéke: természetvédelmi terület, komoly, nagykalapos rendőrök autóval járőröznek folyamatosan. Még a nyilvános sörivás is tilos, úgy, hogy amikor van egy kevéske szabadidő a sűrű programok közepette, s lemegyünk a tóhoz úszni, a doboz sört törülközőbe csavarva viszem magammal. Itt a természetvédelmet olyan komolyan veszik — szavahihető tanúktól tudom —, hogy amikor tavaly valaki arra vetemedett, hogy elment gombázni, s — vesztére — talált is néhány gombát, és a nagykalapot viselő rendőrök "gomborzáson" kapták, bizony kerek ezer dollárra büntették meg a természetrongálót. A magam részéről ezt igencsak szigorúnak találom, sőt a ló másik oldalának, mert végül is nem egy-két gomba felszedésén múlik a természet egyensúlya. Még itt a Reménység Tavánál sem. Ennek ellenére B.L. feleségével megdézsmáltuk a tó melletti vadvirágos erdőszélt, s ma is biztos vagyok benne, hogy ez a "bűn" egyáltalán nem volt kárára a természetnek. Ellenben az a néhány szál virág otthonossá tette B-ék ebédlőjét. Aztán az Itt-Ott is véget ért, s nekem megint pakolnom kellett, hogy néhány ezer kilométerrel továbbutazzam. Csakhogy ezt kimondani felettébb egyszerű, végbevinni annál bonyolultabb. Ugyanis ma még azt sem tudom, hogy a földrésznyi országban hova- s merre kell mennem. Azt majd csak a B.L. az útiterv tudós összeállítója és megszervezője valamikor vacsora után közli velem. Gyanítom, még mindig van a tervben pár bizonytalansági tényező — ezért a halogatás. Végül, aztán ez is tisztázódik, mégpedig a következőképpen: Reggel irány Columbia, ahonnan tizenegy óra után indul a gépem Cincinnatiba, ahol át kell szállnom a San Franciscó-i repülőre, s valamikor késő délután vagy koraeste érkezem meg, ahol — a tervek szerint — majd valaki várni fog. De hol van ez még! Hiszen a columbiai röptér is többórás távolságban van. Előbb — holnap délelőtt — oda kell eljutnom valahogy... Tegnap valaki arra figyelmeztetett, hogy azt a szót, hogy "néger" ne használjam, mert bajom támadhat belőle. Ha a négerekről van szó, akkor ildomosabb "feketékről" beszélni. Megjegyeztem magamnak a jó tanácsot, s többé nem beszéltem négerekről. Nem is volt kivel, s nem is volt miért, bár néha azt hittem, több Amerikában a szinesbőrű halandó, mint a fehér. De erről majd a későbbiekben még ejtek pár szót. Most azonban még mindig Lake Hope-ban tanyázunk, s az idő jobbára azzal telik, hogy a hazainduló táborozóktól búcsúzunk; van akivel még az előttem lévő több, mint egy hónap alatt újra találkozom majd, van akit — meglehet — az életben soha többé nem látok. Ez is hozzátartozik Amerikához, az utazáshoz, s a Reménység Tavához. Van ami folytatódik, van ami véget ér. Nem szomorú ez, inkább csak a helyzet realitását jelzi, amit ugyanúgy meg kell élni, amiként a találkozások első pillanatait is megéltük. Reggel persze megint csak minden másként történt, mint ahogy elgondoltuk. Az első galiba az volt, hogy későn indultunk — azért a többes szám, mert a Ghymes együttes is velünk jött. Ők Clevelandba igyekeztek, s a reptér útba esett. Szóval kicsit késve indultunk, aztán pedig valahol nem balra, hanem jobbra tértünk, ami vagy ötven mérföldes kerülőt jelentett, s én bizony már lemondtam arról, hogy elérem a gépet. Szóval volt rohanás, s a rohanásban jó adag szerencse, hiszen bő félórát késett a gépem, s így nagy nehezen feljutottam rá, s HÉT San Francisco — este elindultunk nyugat felé, Cincinnati irányába. Itt aztán, most hogy végleg egyedül maradtam, töprenghettem azon, hogy hogyan és miként. Merthogy nekivágni Amerikának úgy, hogy az ember legfeljebb annyit tud kinyögni angolul, hogy "nem beszélek angolul", ugye az édeskevés. De most már semmit sem lehetett visszacsinálni. Itt voltam egyedül öt-hatezer méter magasan ebben az irgalmatlanul nagy országban, s magamnak kellett megtalálni a megtervezett program szerint az oda — de egyben a hazavezető utat is. Azt azonban a Delta Airlines kísérőszemélyzete mindig megjegyezte — most már utólag ezt is elmondhatom, bár akkor még nem tudtam —, hogy "mister Elex" nem beszél angolul, így az átszállásoknál szüksége van némi segítségre. Persze, a gyakorlat, s a tapasztalat később ezt szükségtelenné tette, de egyáltalán nem volt valami felemelő érzés annak a lehetősége, hogy elkeveredek valahol... Szóval Columbia és Cincinnati között a magasban ilyenféle kétségek között ittam meg egy pohár whiskyt, feloldandó az utazással járó feszültségeket. Vagy két órás repülés után érkeztem meg Cincinnatiba, s mert volt vagy másfél órányi időm a San Franciscóba induló óriás Boing indulásáig, még egy kicsit körülnéztem ezen az óriási reptéren. De előbb megkerestem azt a terminált, s azt a GATE-t, ahonnan tovább utazom. Közel hatórás repülés után landolt a gép San Franciscóban. Hegyvonulatokat, óriási síkságokat hagytam magam mögött, már amit a magasból láthattam — majdnem a semmi, mondhatnám, de azért annál valamivel mégiscsak több. Előttem a Pacific, San Francisco, s a repülőtéren nem várt senki... Itt a vég, gondoltam magamban, most aztán merre s hova? Egy kicsinykét tétováztam, de aztán jobbnak láttam elindulni — a Baggage feliratot követve —, hogy legalább csomagjaimmal találkozzam. Ám ahogy ott figyelem a futószalag mellett a csomagok keringőjét, egyszer csak hallom ám, hogy "mister Elex", s mögöttem áll az egyik légikisasszony, mellette pedig egy idős hölgy, aki igazi csallóközi akcentussal csak annyit mondott. "Jól elkerültük egymást, ugye?" Én meg közben arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha véletlenül a készséges légikisasszony nem jegyezte volna meg azt a kicsiséget, hogy a világ másik oldaláról jöttem... San Franciscóra egyébként két és fél napom jutott. Fantasztikus város, tele feketével, kínaival, mexikóival, koreaival. Azt mondják, este hat óra után már nem ajánlatos kimenni az utcára. Mária asszony, itteni vendéglátóm rövid városnézésre visz. Vagy százéves villamossal utazunk a hepehupás utcákon; ezeket a csörgő-csörömpölő járműveket nem engedték kiselejtezni, s most a város egyik turista attrakciója a velük való utazás. A meredek utcákon — ón úgy találtam — félelmetes velük a közlekedés. Egyébként itt már vagy kilenc órás az eltérés az otthoni időhöz számítva. Napok óta nem tudok aludni, szédelgek, s ilyen lükült állapotban kell folyamatosan és figyelmesen hallgatni az itteni magyar panaszáradatot, mert itt sem jó magyarnak lenni. Amiben benne van a totális jóléttel együtt a totális magány és a totális nosztalgia... GÁL SÁNDOR 5
