A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
ELO MULT A LOVASGAZDA János a lovak iránti szeretetet, a szakértelmet és bizonyos fokú lócsiszári tudományokat is nagyapjától örökölte. Abban az időben is tartott lovat, sőt csikókat is nevelt, amikor a pártállam szolgái nem néztek jó szemmel a lovasgazdákra, az állatszerető, kapaszkodó emberekre... János a nagyapjára, a szálfatermetű, lógó bajszú, kunos külsejű emberre már csak homályosan emlékszik, de egyik cselekedete, amely a morva származású malomtulajdonos, Lavácsek úr udvarán zajlott le — örökre és nagyon világoan megmaradt benne. A morva molnár nagyon finom lisztet őrölt, ennek okán a messzi környékről összesereglett gazdák hosszú sorban várakoztak türelemmel a malom előtt, illetve annak udvarán, szekereik mellett az őrlésre. Történt egyszer, hogy az egyik szomszéd falusi fuvaros öszvére megmakacsolta magát, és semmilyen könyörgésre, biztatásra, sőt fenyegetésre sem volt hajlandó kimozdítani helyéből a megrakott szekeret. A hangoskodásra a köpcös "lisztesmolnár" is előjött irodájából, hogy rendet teremtsen az udvaron a türelmetlen, káromkodó gazdák között. — Gazduram, szípen beszíjjen, ahoz a szíp eszvírhez — mondta tört magyarsággal. — Édes paripám, könyörülj rajtunk, látod Lavácsek úr is dicsérni akar — szólt a gazda, a hosszú szőrű, fülét előre-hátra mozgató öszvérhez, de az semmi hajlandóságot nem mutatott az indulásra. — Emberek, egy fél liter papramorgóért beindítom ezt a táltost. No, ki tartja a fogadást? — szólt János nagyapja, akit szintén Jánosnak hívtak. Az emberek odafigyeltek szavára, de fél liter pálinkája nem volt senkinek a fogadásra, ezért bölcsen hallgattak. A csendet a "lisztesmolnár" törte meg: — János, tartom a fogadást, de ezt a koszos gebit minél sebesebben vigyík innen! A fogadás ceremóniája szerint egymás tenyerébe csaptak, mire János gazda intézkedett, szólt, hogy nyissák ki a malomudvar kapuját, és a kocsis üljön a bakra, s jól kapaszkodjon meg. Minden az intézkedések szerint történt. János gazda komótosan odasétált az öszvérhez, még a kezét sem vette ki a zsebéből, és a csökönyös jószág füléhez hajolt. Lett erre nagy riadalom, az öszvér kínosan, rémülten felnyerített, egy fél lépést tett hátrafelé, de aztán előre, és magával ragadta a megrakott szekeret, mintha az csak egy könnyű kordé lett volna. A bakon ülő, kétségbeesett kocsis még köszönni is elfelejtett. Az emberek nevettek, mosolyogtak a téli hidegben, és nemsokára a fél liter lelket melegítő, a fogadás tétje is előkerült. Ám Lavácsek úr még mielőtt átadta volna az üveget, megkérdezte: — János gazda, mit mondott annak a gebínek? — Hideg van! — válaszolta a kérdezett. — És attól vadult volna meg annyira? — kérdezték szinte egyszerre, egymást túlkiabálva az emberek. — Láthatták! — vonta fel vállát a nagy bajuszú ember. Elsőnek János gazda ivott az üvegből, aztán az üveg körbejárt az emberek között. A nap alkonyodni kezdett, a hideg lassanlassan fokozódott, de a kis Jánoska meleg bundácskájában nem érezte a hideget, csak állt,, és a hatalmas termetű nagyapját nézte. Útban hazafelé a tízfokos hidegben különösen kattogtak a szekér kerekei. Jánoska túlkiabálta az enyhe szélfúvást, amely kezdte hordani a havat. — Nagyapa, igazán csak annyit súgott az öszvérnek, hogy hideg van? — Igaz, de legalább neked észre kellett volna venned, hogy előtte égő szivarvég volt a számban! — zárta le a tényállást a nagyapa, és hamiskásan mosolygott unokájára... Azóta eltelt sok-sok esztendő, legalább egy fél évszázad biztosan. Jánoskából felnőtt ember lett, ám tréfáiról, lovas történeteiről könyvet lehetne írni. Az idén türelemmel kivárta a szőlőszántások végét, és amikor már a dió is utolsót koppant a fáról, egy ködös téli hajnalon lapos demizsont csomagolt a táskájába, mellé egy darabka szalonnát meg kolbászt tett aszszonykája. Azon a bizonyos hajnalon búcsút vett a családtól; hosszú útra indult, egészen Lengyelországba, mert úgy hallotta, hogy a pólyák testvéreknél nagyon olcsók a lószerszámok. Annak rendje és módja szerint estére megérkeztek Morvaországba, megszálltak a lengyel határhoz közeli turistaszállodában, majd másnap hajnalban folytatták az utat Lengyelhon felé. Alig pitymallott, mire a lengyel piacra értek, az árusok meleg kabátokban és kucsmákban topogtak portékáik mellett. János a pénzecskéjét jól eldugta, mivel komája — aki már járt ezen a piacon — figyelmeztette, hogy a pénzére vigyázzon, mert bizony akadnak zsebtolvajok, akik ügyesen elemelik az ember pénzét vagy akár az útiokmányait is. Csupán egyetlen gondja volt Jánosnak, hogy a szíjgyártókat megtalálja, mert arról nem szólt komája, hogy ennek a hatalmas sátortengernek melyik pontján találhatók a lószerszámok. Node, azért van az embernek szája, hogy kérdezzen. Hősünk összeszedte nyelvtudását, és mindjárt tapasztalta, hogy megfelelően megy az értekezés, hiszen a pólyátok sem tudtak jobban "szlovákul", mint ő, a magyar. Úgy délidőben, miután bekebelezett egy tányér lengyel gulyást — nem nagyon ízlett neki, de azért megette —, elérkezett a nagy pillanat, amikor Jánosunk alkudni kezdett a lószerszámokra. Nagyon szép, pontosan elkészített szerszámokat kínáltak, látszott rajtuk, hogy vérbeli mesteremberek készítették. Akkorra már akadt egy lengyel druszája is, akit Kannak hívtak, aki aztán nem engedte, hogy becsapják, átverjék a messziről, idegenből jött vevőt. A vásár sikerült, a lengyelek felkínálták, hogy becsomagolják az árut, de János elhárította, ugyan ki látta már lószerszámot papírba csomagolva vinni: A lószerszámot vállra akasztva viszi a gazda, nem szégyen az, ha mások is tudják, hogy kivel van dolguk. Egy italozónál megálltak — a lengyel is vele tartott —, János két poharat kért, és öntött a saját termésű borából. A lengyelnek ízlett a fehéren csillogó ital, és bizony többször is a pohár fenekére néztek már, amikor Jánosnak eszébe jutott, hogy jó lenne visszavonulót fújni, és a buszhoz ballagni. A lengyel sógor felajánlotta, hogy elkíséri. Útközben összeakadtak egy lengyel lovasgazdával, aki a frissen vásárolt hucul lovacskát vezette kantáron. Jánosnak felcsillant a szeme. Ismét elővette a demizsont, és megkínálta a lovas lengyelt is. Csak úgy, pohár nélkül húztak egy-két kortyot, és vidáman mosolyogtak egymásra. — Barátom, szeretnélek megkérni valamire! — mondta János a lengyelnek. — Kérem, kérem, parancsolj! — szólt a lengyel készségesen. — Csupán arról van szó, hogy kísérjetek el a buszig, és engedd meg, hogy én vezessem a lovadat! — mondta János. A lengyel engedett János óhajának, és elindult a három ember, meg a fényesre pucolt paripa a busz felé. A busznál már gyülekeztek az emberek, hiszen délután négyre beszélték meg az indulás idejét. A várakozók szinte megdöbbentek, amikor megpillantották Jánost a lóval. Futótűzként terjedt el a hír, hogy János lovat vásárolt, és nyomban felmerült a gondolat, hogy hová fogja tenni, csak nem a buszban akarja hazaszállítani? Mégha kecskét vagy juhot vásárolt volna, de egy lovat? Ezen aztán keményen összevitatkoztak az emberek, a buszsofőr káromkodott a leghangosabban, és percenként ígérgette, hogy felakasztja magát. A lengyelek összekacsintottak, és megértették, hogy Jánosnak mire kellett a ló. A lovasgazda, akit különben Adamnak hívtak, színpadiasán búcsúzni kezdett, és János lelkére kötötte, hogy vigyázzon a lóra, nagyon hűséges jószág, csak egy kicsit harap, különösen a fehérnépet nem tűri meg maga körül, ha asszony van a közelében, akkor rúg is. No, erre aztán a riadalom pánikszerűen fokozódott, most arról folyt a vita, hogy a ló a busz első részében legyen-e vagy a hátsóban? János aztán megelégelte a vitatkozást, és megszólalt: — Idefigyeljetek emberek, szerintetek akkor mégse vigyem a lovat? — Ne, ne, hagyja itt János bácsi a lovát! — kiáltották az asszonyok. Erre aztán Jánosból kitört a könnyfakasztó kacagás, a lengyelek is vele nevettek, majd a fullasztó nevetés áttért a kirándulókra is, megértették, hogy a hírhedt lovasgazda kemény tréfát űzött velük. MOTESIKY ÁRPÁD 14 ILLUSZTRÁCIÓS FELVETEL
