A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
SORSOK HÉT ÖREG CIGÁNY HEGEDŰJE... Csaknem két éve jártam utoljára Bősön, a Nyugdíjasok Otthonában, s emlékszem, Dohorák Katalin igazgatónő segítségével egy érdekes, mondhatnám szívszorító sorsú idős asszonnyal ismerkedtem meg, aki élete alkonyán világtalanná lett, s népes családjából egy ember sem akadt, aki legalább ünnepnapokon meglátogatta volna. Nos, amikor a közelmúltban ismét az otthonba vitt az utam, újfent egy nem mindennapi "jelenséggel" hozott össze a sors, talán mondanom sem kell, hogy Dohorák Katalin segédletével. Amikor megállt a szobában, viseltes öltönyében, ám gondosan megfésülködve és csokornyakkendőben, kezében szorongatva kincsét, mosolyognom kellett a "jelenség" láttán. Annyit tudtam már róla, hogy nem olyan régen, egészségileg eléggé leromlott állapotban került az otthonba, ahol igyekeztek őt "feljavítani". Ma már jól érzi magát, sőt ő az, aki gyakran szórakoztatja a többieket. Mielőtt először ránk pillant, s kezet fognánk, előzékenyen, nőknek kijáró tisztelettel meghajol. — Vontszemü János bácsi eredendően intelligens ember — súgja a fülembe Katalin, majd amikor az idős ember kérdően ránk pillant, s már teszi is az állához a hegedűt, az igazgatónő nevetve a vállára rakja a kezét. — Várjon még egy kicsit, János bácsi... először mesélje el azt, hogy nézett ki a keze, s milyen beteg volt, amikor idekerült. Az öreg szaporán bólogat, s nem fukarkodik a jelzőkkel: — A nagyságos igazgatónő, édesanya rendbehozta a kezemet... Katalin a címek, a megszólítás hallatán elmosolyodik, titokban rám kacsint, s megszorítja az öreg kezét: — Nem csak én, hanem az ápolók, az orvos, a nővérek... Csúnya, dagadt volt a keze, János bácsi. — Fel sem tudtam emelni, az ujjaim nem mozogtak... nagyon beteg voltam. — De aztán a kezelés, a tornáztatás segített, ugye? — Én is igyekeztem, meleg víz alá tartottam, és mozgattam — meséli az öreg, közben úgy szorongatja kincsét, mintha hozzánőtt volna, teste meghosszabított része lenne. — Aztán úgy-ahogy meggyógyult, de búskomor volt. Emlékszik, János bácsi? Az öreg bólogat, hogy igen. — Nem szólt, csak hallgatott, naphosszat az ágy szélén ült, és bámult maga elé... s akkor én üzentem, haza... — Hogy hozzák el a hegedűmet — teszi hozzá János bácsi lelkesen. — Attól a naptól fogva minden megváltozott, ugye? Visszatért az ujjaiba az élet és a leikébe is az öröm. — Úgy bizony — teszi hozzá az öreg, s már kapja is az álla alá a hegedűt, végighúzza rajta a nyűtt vonót, s húzza, húzza, pedig de sokat húzta életében. Melyik a kedves nótája, kérdezi csak úgy mellesleg. Váratlanul ér a kérdés, nem jut eszembe semmi, csak rég holt parasztember nagyapám nótája. Rávágom hát: Deres már a határ... János bácsi is végigsimít deres, vagy már inkább hófehér üstökén, s újfent hegedülni kezd, közben énekel. A hangokat kristálytisztán varázsolja elő a hangszerből, a keze azonban reszket egy kicsit, s a vonó meg-megbicsaklik a húrokon. Ám akinek némi hallása van, így is érzi, hogy az öreg kitűnő zenész lehetett hajdanán. — Ez gyógyított meg — emeli fel a nóta befejeztével a két kezét a magasba, benne a hangszer s a vonó. — Ez az én orvosságom. Azt hittem, soha sem fogok tudni többet játszani. Pedig de sok helyen zenéltünk... Bejártuk az egész Csallóközt, de nem csak azt. A nagyságosasszony, édesanya igazgatónőnél vannak a régi fényképek meg az újak is... Katalin térül-fordul, s amíg János bácsi hegedül, nézzük a képeket. — Nézze, milyen fess ember volt — mondja az igazgatónő. János bácsi is odapillant, és tekintetét rajtafelejti az egyik képen. — Ez volt az én zenekarom. A családból alakult. Zenészek voltunk mind, s a fiaim is azok. Jó muzsikusok. Aztán előkerül egy újabb fénykép. János bácsit ábrázolja, amint éppen a köztársasági elnök feleségének, Emília asszonynak muzsikál... — Itt járt a körünkben — meséli Katalin —, és egy kis műsort is szolgáltattunk... — Mit játszott neki, János bácsi? — kérdezem nevetve. — Cigánko, ty krásna — válaszol nagy komolyan, s már rá is zendít, ám a szöveg valahogy kiment a fejéből, csak az első sora jut az eszébe, de a dallam, az más, az egészen más. — Mondja csak, János bácsi, mi a maga kedves nótája, mit játszik a legszívesebben? — Amit rendelnek — mondja magától értetődő egyszerűséggel. Mert mi más is lehetne? De azért mégiscsak új nótába kezd, amelynek ismét csak a kezdősora jut az eszébe: Öreg cigány hegedűje... Mi meg állunk, és hallgatjuk... Aztán valaki halkan bekopogtat, s közli, hogy ebédidő lévén János bácsit is az étterembe várják. Az öreg elköszön, kissé meghajol előttünk, hóna alá kapja hangszerét, kezet csókol, és távozik. Ha tudta volna, hogy váratlan hallgatóságra akad, bizonyára frakkba vágja magát. Mert a frakkja ott lapul a szekrényben, és kivételes alkalmakkor, ünnepeken magára ölti János bácsi, mint akkor, hajdanán... L. DUSIK ÉVA 15
