A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
Ba LAPOZGATÓ_____________________________________________________________ INDIÁN (TOLL)MÁMORBAN Beszélgetés dr. BOGLÁR LAJOSSAL Nem mindennapi életút adatott meg az ünnepek között hatvanötödik születésnapját tartó dr. BOGLÁR LAJOS etnológus-régésznek. Mivel édesapja 1927—42 között diplomataként Brazíliában tevékenykedett (Pozsonyban helyezték örök nyugovóra), ö 1929-ben Sao Paulóban látta meg a napvilágot. E különös hosszú szolgálat során a tízéves gyermek a guarani törzs Bananal falucskájában "fertőződött meg" először az indián kultúrával, illetve az amazóniai tollművészettel. A kezdetről a következőképpen nyilatkozott — immár budai, "tollmámoros" lakásában. — Örökre nyomot hagytak bennem az édesapám óriási könyvtárában őrzött, füstös szagú indián tárgyak, tolldíszek, és nagyon vártam azt a napot, amikor végre én is apámékkal tarthatok valamelyik indián faluba. Bananalban egy feledhetetlen hónapot töltöttem — az indián fiúkhoz hasonlóan próbáltam nyilazni, bolyongtam a banánültetvényeken, kissé rettegve közlekedtem csónakkal a meredek folyószakaszokon, és rengeteg fotót készítettem. Sajnos, az általam akkoriban szerzett indián tárgyak javarésze elkallódott a világháború alatt. Viszont egy régi nyaklánc megmaradt, amely ekképp a Magyar Néprajzi Múzeumnak általam adományozott első indián tárgy lett. A háború után elkezdődött az ELTÉ-n az etnológiai oktatás, és a brazil eredetemnek, továbbá a spanyol és portugál nyelvtudásomnak köszönhetően a latin-amerikai területet, azon belül pedig a vallás-mitológia-művészet témakörét választhattam. Mivel már egyetemistaként alkalmi munkákat vállaltam a Néprajzi Múzeumban, az oklevél megszerzése után huszonnégy évig a múzeumban dolgoztam. Az első hivatalos kutatóutam 1959-ben valósult meg, amikor a brazíliai nambikuara törzset vizsgáltam. Róluk az első cikkem éppen Csehszlovákiában, a prágai Náprstek Múzeum évkönyvében jelenthetett meg, amelyet 1964- ben a róluk írt "Trópusi indiánok között" című könyvem követett. — Felnőttként, kutatóként nem vágyódott vissza Bananalba? — De igen! Ám csak az első látogatásom után negyven évvel nyílt lehetőségem visszatérni oda. Addig még több út — életem egy-egy mérföldköve következett. Az itthoni politikai-társadalmi viszonyok miatt hosszú ideig nem utazhattam, majd 1967—68-ban szerveztem egy nagyszabású expedíciót a venezuelai piaroa indiánokhoz, ahová 1974-ben visszatérhettem, és a következő évben kiadták a róluk szóló "Wahari" című könyvemet. 1974-ben és 1977-ben Mexikóban is kutattam, amelynek gyümölcse az 1983-ban megjelent "Indián művészet Mexikótól Peruig" című kötetem. Időközben BELOVITS álnéven is jelentek meg munkáim, mert bizonyos társadalmi helyzetekben lehetetlen volt nyilvánosan vállalni az írásaimat, adataimat... a retorziók miatt. Például a Havel-per kezdetekor aláírtam egy petíciót a védelmében, amiért letiltottak, és csak álnéven publikálhattam... Azután 1979—84 között gyakran utaztam Brazíliába, a guaraník és a kajapók közé, így az említett Bananalba is visszakerültem. Csodálatos érzés volt ismét rálépni az ismert erdei ösvényre! 1989-ben megjelent "Mítosz és kultúra" című munkámban főleg e két törzzsel foglalkozom. 1991 óta pedig Francia Guayanában a wajanák életével, kultúrájával ismerkedem. — Van kedvenc törzse, amelyhez a többinél szívesebben tér vissza — akár a kialakított baráti kapcsolatok, akár különleges kulturális kincsük miatt? — Örülök, ha visszatérhetek egy-egy már ismert törzshöz, hiszen ezáltal még alaposabban megismerhetem őket. Eddig három törzsben szereztem nagyon jó barátokat: a guaraníknál Marcelino sámánt, a piaroáknál Jesús Caballerót, a törzsfőnök fiát, a wajanáknál pedig Wayamant, akit — saját kérésére — meghívtam Magyarországra és más európai országokba. Persze minden törzsben akadnak a fehér emberekkel szemben ellenséges magatartást tanúsítók, bizalmatlankodók is. Tehát szívesen térek vissza a barátokhoz. — Megkérem, hogy meséljen Wayaman európai tartózkodásáról, a civilizációról alkotott véleményéről! — Ittlétekor állandóan filmeztük őt, amelyből már az MTV is közvetített egy "szeletet" az Apropó című műsorban. Miután elkészül a teljes film, visszaviszem a törzsnek megmutatni, illetve elbeszélgetni a törzs tagjaival Wayaman tapasztalatairól, élményeiről. A törzsnél készített filmeket is mindig levetítem nekik, hogy ne hamis képet mutassunk róluk, és hát a bizalom erősítése végett. Wayamanról könyvet is írok, mert nagyon érdekes az indián civilizációnkról alkotott véleménye... — Például? — A miénktől teljesen eltérő az idő-térérzékelése. Több napig tartó videózás után megjegyezte, hogy ezentúl vissza sem kell térnem a földjére, hiszen a TV-ben élőben (!) láthatom őt. Felfedezte a saját halhatatlanságát. Berendeztem részére egy szobát a saját tárgyaival, hogy otthonosan érezze magát. Mivel az ősi hiedelmük szerint a tárgyak is élnek, ezért távollétemkor sem hiányoztam neki — elbeszélgetett a tárgyaival. Falta a dokumentumfilmeket — főként a más törzsekről szólókat, és próbálta megtanulni azok dalait, táncát; megcsodálta a kajapók gyönyörű tolidíszeit, amelyek készítését is meg akarta tanulni. Tehát nem utasította el a másságot, hanem inkább a saját törzsénél akarta kamatoztatni a tanultakat. Viszont a játékfilmeknek nem lelte az értelmét. Hihetetlenül jó megfigyelő volt: a napközben szerzett élményeit éjjel megemésztette, és másnap hangutánzással, dallal-tánccal eljátszotta nekem. Sok barátot szerzett, mint mondta: odahaza csak rokonai lesznek, de itt barátai is vannak. A hazai szokásához híven kerti összejöveteleket szervezett halsütéssel egybekötve, ahol ismerkedett. Azonban nem tetszett neki, hogy az itteni emberek két-három fős csoportokat alkotva beszélgettek, mert szerinte az igazi közösség együtt ül-beszélget az asztal körül, és senkit sem rekeszt ki a közösségből — találkoznak a tekintetek. Ők mindennél fontosabbnak tartják a kapcsolatok ápolását, a közös evés-ivást, beszélgetést. Számukra a javak halmozása fölösleges — csak annyit szereznek, amennyire szükségük van. Ő is csak ajándékokat vásárolt nyolc feleségének és leszármazottainak, de nem esett hasra a műszaki találmányok, haszontalan csecsebecsék előtt. A fejét csóválta a rohanó autók láttán ("rohannak, mint odahaza a vaddisznók"), és a zsúfolt parkolóknál csak annyit mondott: "nálunk a folyóparton csak annyi csónak köt ki, amennyi kényelmesen elfér." Haszontalannak tartotta a dísznövényeket, mert mindennek a hasznossága lényeges. Nagy figyelemmel tanulmányozta a borkészítés folyamatát, mert azelőtt úgy hitte, hogy a bor liánból készül. A buszokról megállapította, hogy az ő mitikus lényeikhez hasonlóak, és még sorolhatnám az észrevételeit... — A vadnyugati filmek által kialakított indiánkép középpontjában a nagy tolikoronát viselő törzsfőnök áll, azaz indiánt tolláról... — E filmek alapján Észak-Amerikát tekinthetnénk a tollművészet jellemző vidékének, holott sokkal inkább a dél-amerikai Amazónia (Brazília és északi szomszédainak őserdőkkel borított vidékei) tekinthető annak — a világ egyik leggazdagabb madárvilágával. Az indiánok gyakran "rokonítják" magukat a szemkápráztató madarakkal, hiszen nemcsak gyönyörködtetnek, hanem repülnek is — megtestesítve az ember egyik ősi vágyát. A tolimunkákat funkciójuk szerint két csoportra oszthatjuk: az 8
