A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
LÁTOGATÓBAN mi ALKOTÁS 1974-ig tartott. Ekkor ideológiai okokból nyolc év munkáját szemmisítették meg. — Milyen volt a ‘60-as években az ottani művészeti élet? — A központ Prága és Pozsony volt, a távolabbi városokra nemigen figyeltek. Ezért sokkal szabadabban működhettünk. Ez kétségtelenül előny volt. Jó volt a légkör, megismerkedtem pl. Jakoby Gyulával, Eckerdt Sándorral és még Jassusch Antalnak is gratulálhattam 80. születésnapján. Állandóan kapcsolatban voltam velük. Nemcsak magyar, hanem nagyszerű szlovák kollégáim és barátaim is voltak. — Nem elégedett meg azzal, amit az akadémián tanult. — Az akadémián klasszikus, ún. figurális műtermek voltak. Az emberi testen keresztül törvényszerűségekre tanítottak tanáraim. Nemcsak a testet látom, hanem azt is, hogy a funkciója olyan tökéletes és csodálatra méltó, mint bármi más a természetben. De mivel testünk áll a legközelebb hozzánk, ezt vesszük leginkább észre. Erről sokat lehetne beszélni, fel lehet használni mindenféle alkotómódszerben és hozzáállásban. Az arányok és az egymáshoz való viszonyulásuk, a mozgás, az egyensúly, az, hogyan érezzük a Föld vonzerejét — ezen keresztül mindent meg lehet közelíteni. Ha ezt az ember felfogja és elsajátítja, csak hasznát veheti. — Ön experimentális, kísérletező művészetet "csinál"... — Ez a szó valahogy beidegződött az emberek tudatába, de én úgy veszem a művészetet, mint egy nagyon széles skálájú kreativitás lehetőségét. Tulajdonképpen minden alkotás egy bizonyos mértékben harc. A művész harca a gondolatnak műalkotássá való transzformálásával. Sok köztéri munkám van. Pl. szeretem Jakoby életnagyságé portréját. Ez már akkor készült, amikor az ún. absztrakt művészettel foglalkoztam. Az absztrakt kifejezést nem szeretem, nagyon vitatható. Soha nem lehetünk annyira elvontak, hogy valami ne csúszna a műbe a realitásból. A művész élete folyamán sok olyan dologgal találkozik, amire nem is számított, mégis belebotlik. Nem lehet ezeket nem észrevenni, mert akkor nemcsak a lába ficamodik ki, hanem a lelke is. Észre kell venni a változásokat, azt, hogy az emberi élet során rengeteg olyasmi történt, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A művész olyan ember, mint mindenki más, akinek ugyanolyan gondjai és vágyai vannak, mint a többi embernek. A művészetben a ‘70-es években pl. a minimal-arttól egészen a konceptualizmusig többféle törekvés jelentkezett. Én is részt vettem ennek a művészeti világképnek a formálásában, de a ‘80-as évek kezdetén nagyon érezhetően elkezdődött egy új törekvés, egy kiábrándulás abból a modernista világképből, amelyet a művészet is segített kialakítani. A modernista világkép az volt, hogy progresszívnak vélték pl., ha rengeteg gyárkémény füstölt a város fölött. Ez ment egészen a háború óta, sajnos, napjainkig is ez él az emberek tudatában. A tudósok rájöttek, hogy ez nem progresszív, hanem regresszív dolog. Elárasztanak bennünket mindenféle piszokkal, szennyel, és azt mondják, hogy az az igazi út a boldogság felé. Elég, ha az ember a reklámokat nézi. Van ennek egy másik oldala is. A tudomány már régebben rájött, hogy "fejlődés" címén az emberiség tulajdonképpen a saját sírját ássa. Ha meghosszabbítjuk ezt az őrültséget, közel kerülünk a megsemmisüléshez. A művészetben is elkezdődött egy olyan folyamat, amikor a művészek rámutatnak arra, hogy le kell állítani a gyors gyártási folyamatokat. Az egész egy nagy tiltakozás. A művészek nem is akarnak annyira művésziek lenni, nem akarják, hogy "folyjon" belőlük az esztétika, mert a világnak ebben a fázisában az esztétika nem igazán hathatós, nem mutat a mára. A "tiszta" esztétikát, mely nemigen foglalkozik semmivel, azok az emberek szeretik — Nyugaton is —, akik dúslakodnak a javakban, és nem akarják, hogy olyan gondolatok háborgassák őket, hogy nincs minden rendben ezzel a világgal. — De esztétikai minőséggé válhat az is, ami ocsmány, ami rút. Mi erről a véleménye? — Ez Így van. A művészet egy olyan fokon, amikor gondolkodó ember készíti a művet és adottsága is van hozzá, bizonyos mértékig filozófiává kell, hogy váljon. Nem maradhat azon a ponton, hogy most "csak" esztétikát gyártok. Itt a tradicionális esztétikára gondolok. Az emberek ehhez szoktak hozzá, és azt mondják, hogy ez a szép. Újabban olyan művekkel találkozunk, amelyek majdnem ocsmány kinézetűek, s láttukra azt kérdezi az ember: mi ebben a szép? Erre egy nagyon frappáns példát tudok mondani. A '80-as években a Slovenský spisovateľ kiállítótermében Dekan professzor megengedte Snopkónak, hogy kiállításokat rendezzen az ún. experimentális képzőművészeti alkotásokból. Ezek tulajdonképpen illegális kiállítások voltak. Aztán egyszer odajöttek a Képzőművészeti Szövetség pártemberei. Az egyik véletlenül belerúgott a lakkcipőjével valamibe. A lába alá nézett, és látta, hogy a márványtalajon egy piramis áll — egyszerű fekete földből. Azt kérdezte: művészet-e egyáltalán ez a piszokság itt? Milyen ember lehet az, aki fölháborodik, ha a föld nem festve van, hanem a maga természetes anyagi mivoltában van jelen a kiállítóteremben? Mert oda a szántóföld volt behozva — és ebben van a filozófia. Tulajdonképpen mi a föld? Ebből vagyunk, ebből élünk és ezzé válunk. De vegyük az értékrendet. Mi a művészet értékrendje? Az talán, hogy valamit kigondolok, és nagyon szép esztétikus dolgot csinálok belőle a vásznon? S azt magasabbrendűnek tartom, mint a földpiramist? A földpiramis alkotója azt akarta mondani, hogy gondolkodni is kell a művön; nemcsak a látvánnyal akart hatni. Tehát nem a hagyományos esztétikai kategóriát kell figyelni, hanem a művész — itt persze a műveltség is sokat számít — már fölhasználja az érző és gondolkodó ember kategóriáját is. — Hogyan lehet megállapítani, hogy egy alkotás blöff vagy valóban műalkotás ? Gyakran előfordul, hogy gúnyt űznek az emberből. — Ez a tehetségtől függ. Nehéz megszabni a művészet és a nem művészet határait. A művészet egy kezdet és vég nélküli folyamat. Nem zárom ki, hogy aki nagyon tehetséges és tényleg isteni szikra van a fejében, jön egy olyan ötlettel, ami megérett benne, és egy-két tárgyból összeállít egy olyan kompozíciót, mely érett műként jelenik meg. Ez olyan, mint amikor valaki leír egy nagyon szép költeményt vagy egy elbeszélést. Nem biztos, hogy azt csak egy költő, egy író vagy esetünkben csak egy képzőművész képes megcsinálni. Sok tehetséges ember létezik, aki még nem próbálkozott ilyen jellegű alkotással. —Egy akciót, egy performance-t bárki csinálhat? — Igen. Itt a művészet intermediálissá válik. Sok mindent felhasználhatok ahhoz, hogy valami értelmes dolgot közöljek. — Ön szerint mindezt valószínűleg a kor hozza magával. Az ökológiából indultunk ki. Régebben ezeknek a dolgoknak nem is volt iétjogosoltságuk. — A művész élete és a kor hozza magával. Egy nagy korváltásnak vagyunk a tanúi, benne élünk, és nem lehet rá nem reagálni. Én olyan beállítottságú vagyok, hogy a szívemen viselem a világ sorsát, már amennyire tudom. Tulajdonképpen minden ember felelősnek érzi magát. A felelősség alól nem lehet azzal kibújni, hogy csak a "nagy emberek" csinálják a politikát és a világ sorsát. Ha én valamit mondani akarok, megmondom. Az esztetizáló művészkedést nem szeretem. Azt hiszem, a létjogosultsága nagyon kétséges. — Megérti-e a közönség Bartusz György műveit? — A közönség a szellemi színvonalától függően reagál. Olyan emberekkel is találkoztam, akiknek nem voltak iskoláik, de intelligensek voltak és sok mindent könnyebben elfogadtak, mint az ún. művelt emberek. Szokás mondani, hogy a művészetet nem magyarázni kell, ám ha az ember megmagyarázza, megértik vagy legalábbis tolerálják. Mostanában bizony sokszor magyarázni kell. — 1990-től a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán tanít... — Amit csinálok, nem tanításnak nevezném, én inkább dialógust folytatok a diákjaimmal. Mindegyikkel külön-külön, de együttesen is. Megtárgyaljuk a dolgokat, és amikor valaki konkrét elképzelésekkel jön, megbeszéljük, hogy mi bennük a fontos, mi a kevésbé fontos és mi a fölösleges. Ha ugyanis a fölösleges dolgok bekerülnek a fontosak közé, az zavaró. Van egy diákom, aki "hagyományos" szobrokat készít, de a szellemi töltésük nem hagyományos. — A tanár úr toleráns ember. De akarva-akaratlanul nem formálja-e a tanítványait a saját képére? — Nálam mindent csinálnak. A műtermem neve: A szabad kreativitás műterme. Lehet hozzám jelentkezni. Minden évfolyammal foglalkozom. A tehetség már egész korán megmutatkozhat, s az embernek nem kell megvénülnie, hogy jó műveket alkosson. — Ön sokat olvas. Főleg filozófiai műveket, de szépirodalmat is. Kassákot mint képzőművészt — gondolom — kedveli. Irodalmi alkotásait is el szokta olvasni? — Szeretem őket. Kassák azért érdekel, mert nagy életműve van, a konstruktivizmusnak egy kiforrott magyar változata. Bátran a legjobbak közé sorolhatjuk. Sok„ magyar emigráns hírnévre tett szert külföldön. Ók időben kiérezték, hogy el kell menniük a kis országból, ahol nem kapták meg azt a lehetőséget, amelyet a világ egy másik része biztosított nekik. Kassákhoz egy másik dolog is fűz engem. 1987-ben Szlovákiában szervezték meg egy Kassák-album kiadását, az Hommage a'Kassák címmel, születésének 100. évfordulója alkalmából. Ehhez a tulajdonképpen illegális kiadványhoz egy művemmel én is hozzájárultam. De Kassák fiziognómiája is foglalkoztat. Különleges ember volt. Gondoltam, készítek egy Kassákportrét Érsekújvár számára, ott azonban már van egy Borsos Miklós-féle Kassák-portré. De miért ne adományozhatnánk Budapestnek egy Kassákszobrot? Ott az ő szobra hiányzik. Nagyon szeretném megcsinálni, csak anyagiak kellenek hozzá... — Ha ez az interjú napvilágot lát, remélem akadnak rá szponzorok. — Az nagyszerű lenne... — Optimista Ön? — Sem optimista, sem pesszimista nem vagyok. Az optimizmus egy "kellék" a normális életérzéshez. Ám mindig ott lappang bennem a fordítottja is. A világot nemcsak vigyorogva, egy kicsit szomorúan is nézem. Beszélgetett: MELAJ ERZSÉBET 7
