A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
HETLÁTOGATÓBAN MINDEN Beszélgetés Bartusz György szobrászművésszel — Ön Kéménden született, gyerekkorát is ott töltötte, sőt a II. világháborúban kéméndi harcok folyamán tizenkét évesen komoly sebesülést szenvedett. Kérem, beszéljen ezekről az időkről! — Amikor Budapestnél az orosz csapatok bekerítették a németeket, további német csapatok mentek a segítségükre. S mivel a környéken az összes híd le volt rombolva, csakis a kéméndi Garam-híd jöhetett számításba. Nagy harcok voltak ott, rengeteg ember esett el. Tulajdonképpen én Is háborús sebesült voltam: fölrobbant mellettem egy gránát. — Egy emlékmű is áll Kéménden... — ...amely az oroszok heroizmusáról szól. Ám azok az emberek, akik átélték a háborút, tudják, hogy az nem volt heroizmus, inkább egy nagyon szomorú történelmi esemény. Az emlékmű nem illeszkedik bele szervesen sem a tájba, sem az emberek tudatába. Sokkal prózaibb volt az egész öldöklés. — Mi történt a háború után? — Ez fellélegzés volt az egész világ számára, s ugyanezt megéltük Kéménden is. Az embereknek nem a javaik pusztulása számított, hanem a családtagok halála. Mert sokan meghaltak a civilek közül is. Az én családomban nem halt meg senki. Az apám már nem volt katonaköteles, de bujkálnia kellett, mert az oroszok és a németek egyaránt elvitték az embereket az első frontvonalba lövészárkokat ásni, és sokan közülük ott is maradtak. A kórházi kezelésem után még egy évig nem tudtam járni. Később mankóval kezdtem iskolába járni: Kéméndre, Bénybe s egy fél évig Zselízre, de '45 után persze szlovákba. Egyetlen gyerek sem tudott Kéménden szlovákul, ott még szlovák család sem volt. A tanító nénik nagyon rendesek voltak: megtanultak magyarul, hogy tudjanak minket tanítani. Jött a pályaválasztás. Már régebben észrevettem, hogy érdekel a szobrászat. A bényi templom romokban hevert, s a templomkertben sok volt a kődarab. Ezekből vittem haza egypár darabot, és kezdtem farigcsálni. A felvételi kérvényemet egy csehországi képzőművészeti iskolába küldték, Teplice-Šanovba, ahol az az iskola már nem létezett. Valaki — bizonyára egy nagyon jó, becsületes ember — kinyomozta, hogy hol működik hasonló iskola, és a kérvényt oda továbbította. Ez egy prágai iparművészeti középiskola volt, oda hívtak felvételizni. Sajnos, a felvételi vizsgák után érkeztem. De az egyik tanár megnézte a munkáimról készített képeket, és azt mondta: fel vagyok véve. 1950-től 1961 -ig voltam Prágában. Elvégeztem a középiskolát, majd az Iparművészeti Főiskolára kerültem, s ott öt szemesztert tanultam Wagner professzornál. Később átléptem a Szépművészeti Akadémiára és Pokorný professzor műtermébe kerültem. — Vidéki gyerekként hogyan élte meg ezeket a prágai éveket? — Szinte csodának tartottam, hogy Prágában végezhetem tanulmányaimat, hiszen mintha csak egy varázspálca suhintására kerültem volna oda. Ott is nősültem, kislányunk is született. — Hogyan került vissza Szlovákiába? — Lakásproblémáink voltak, nem maradhattunk Prágában. Szerettünk volna Pozsonyban letelepedni, de ott nem juthattam műteremhez. Mivel Kassán műtermeket építettek a művészeknek, elmentem a családommal oda. A kassai nemzetközi szobrászati szimpóziumnak én voltam az egyik szervezője, rendezője. 1967-ben kezdődött és 6 FOTÓ: ING. ALEXANDER JIROUŠEK
