A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-16 / 51. szám
EGTAJAKHÉT sátorból cipzáras táskáját, s kivett belőle egy vékony füzetet meg egy aranyhegyű töltőtollat. — Ha nem veszed meg, az étteremben az asztalhoz vágom a levesestányért: ismerhetsz, papa! — Szinte suttogott, sápadt volt, akár a fal, a tenger színétől zöldes sugárzású kék szeme gonoszán, fenyegetően meredt ki enyhén lebarnult arcából. — Tíz fontot adok a kutyáért — mondta az úr. Groll felült a homokban, törökülésben. Kíváncsian várta a folytatást. — Nem az enyém a kutya. A fiammal kell tárgyalnia, ő nevelte fel. — Gyerekekkel nem tárgyalok. Felajánlok tizenöt fontot, egész szép kis summa egy hulláért. Kitűnő alkalom, hogy legidősebb gyerekét megismerje — gondolta Groll. Willie — fordult a fiához —, az úr tizenöt fontot ajánl Kongért, hogy anyonlőhesse. Megvehetnéd érte a kerékpárt, amit már egy éve szeretnél. Én sajnos még sokáig nem tudnám neked megvenni, nem vagyunk olyan gazdagok. Willie kétkedő tekintettel nézte apját, nem tudta, komolyan beszél-e. De arcán, amelyet olyan jó ismert, a tréfás kedvnek, nyoma se látszott. Willie felelet helyett átkarolta Kong nyakát, apjára mosolygott, és így szólt: — Nem adom el neked, apa. A fürdőnadrágos, még fehér bőrű férfi Grollhoz fordult. Úgy látszott, már kezdi izgatni a dolog. — Beszélje rá, húsz fontot ajánlok. — Húsz font — mondta Groll Willie-nek —, annyiért megveheted a kerékpárt és azt a kenut, amit annyira megcsodáltál az előbb. Egy zöld kenut két evezővel a vízre, a szárazföldre meg a legjobb fajtájú kerékpárt lámpával, csengővel és új tömlőkkel, minden része fényesre nikkelezve. És még egy órára való pénzed is maradna, Willie. Egyszerűen csak elengeded ezt a vén kutyát, és a pórázt ennek az úrnak a kezébe adod. — És ha tíz lépésre eljutottam — mondja megvető hangon Willie —, Kong kirántja magát ennek az úrnak a kezéből, és hozzám ugrik. A szép és furcsa kisasszony először nyitotta szólásra halványpiros ajkát. — Azt már nem! — mondta édeskés-ravasz hangján. "Micsoda elragadó teremtés!" — gondolta Groll, miközben az ifjú hölgy egy ezüstből készült browningot vett elő. — Ez itt majd megakadályozza a futásban. — Amint látja, uram, ez törzskönyvezett kutya, egészen tiszta faj, és nagyszerűen van idomítva. — Vettük észre. — Kínálj érte ötvenet, papa, és fejezd be. — Ötven font — ismételte Groll, és a hangja kissé megremegett. Abból kifizethetnénk ezt az egész utazást, és anya megint erőre kaphatna. A szanatórium túl drága, egyelőre nem engedhetjük meg magunknak. — Ötven font, Willie! A kerékpár, az óra, a sátor — tudod, az a barna sátor a zsinórokkal és cövekkel —, és még pénzed is maradna, és hozzásegíthetnél, hogy mamát szanatóriumba küldhessem. És mindezt egy kutyáért, kérlek szépen. A legközelebbi alkalommal befizetünk három shillinget az állatvédő egyesületnek, és kapunk egy új Kongot. — Kong csak egy van — mondta halkan Willie. — Nem adom el. — Adj neki százat, papa. Le akarom lőni a kutyát! Nem fog nekem többször ilyen neveletlenül viselkedni. A testes úr habozott néhány pillanatig, azután elfogadta lánya javaslatát. — Száz font, uram — mondta szuszogva. — Nem úgy nézem én magát, mint aki egy kisebbfajta vagyont kidobhat az ablakon. — Hát nem is, kedves uram — mondta Groll, és igen komoly arccal fordult Willie-hez. — Kisfiam, ha száz fontot letétbe helyezünk számodra, az tízévi tanulásra is bőven futja. No persze egy kisautót is vehetsz érte magadnak, egy kiskocsit, amin az iskolába járhatnál. Képzeld csak, a fiúk micsoda szemeket meresztenének! Anyádat is kivihetnéd a piacra; száz font rengeteg pénz egy öreg kutyáért! Willie-t valósággal megrázta apja hangjának komolysága, arca hirtelen sírásra torzult. Hiszen még csak kisfiú, alig nyolcéves, és most azt kívánják tőle, hogy adja oda a kutyáját. — De én szeretem Kongot, és ő is szeret engem — mondta sírással küszködve —, nem akarom odaadni! — Száz fontot kapsz érte... beszélje már rá, uram! A lányom különben pokollá teszi az életemet. Maga ezt nem értheti — közben nagyot sóhajtott —, milyen akaratos tud lenni egy ilyen kisasszonyka. "De én lekennék neki egyet jobbról-balról arra a finom kis pofikájára" — gondolta Groll. Egy pillantást vetett a fiúra, aki homlokát ráncolva, könnyeivel küzdött, aztán hangosan, nyugodtan, egyenesen a lány szeme közé nézve ki is mondta, amit gondolt. — Azt hiszem, ezzel le is zárhatjuk a dolgot — fűzte még hozzá. És akkor valami váratlan dolog történt: a kislány nevetésben tört ki. Úgy látszik megtetszett neki a nagy darab, barna bőrű férfi meg az a határtalan elképesztő gondolat, hogy az ő ellentmondásához nem szokott szeszélyeire valaki pofonnal merne felelni. — Jól van, papa — kiáltotta —, jól viselkedett ez az ember, és most szépen visszatesszük a táskába a csekkönyvet! Gondolom rájöttél, hogy csak tréfa volt az egész. A testes úr megkönnyebbülten mosolygott, és azt mondta, természetesen tudta, hogy az ilyen szép nyári nap csak tréfára ragadtathatja az embert. Tréfa! Groll egy szavukat sem hitte. Jól ismerte ő az embereket. Willie fellélegzett, s azzal az ürüggyel, hogy náthás, két könnycseppet törölt ki a szeméből, azután Kong mellé a homokba vetette magát, a kutyát maga fölé rántotta, és vidám, felszabadult birkózásba kezdtek, alig lehetett már megkülönböztetni a terrier hosszúnadrágos, barna mancsát a fiú lebarnult karjától. Groll azonban, miközben elfogadta az idegen úr szivarját, rágyújtott, és elnézte a fehér fényben villogó kékeszöld tengert, amely mint valami végtelen, csillogó selyemszövet, hatalmas redőket vetett — eközben Groll azt gondolta: — "Jaj a szegényeknek! Ha két évvel ezelőtt ajánlja fel nekem ezt az összeget, amikor még nem fogadták el a találmányomat és nedves lakásban laktunk, és sóvárogva gondoltunk a mostani kis házunkra — szegény Willie! Akkor másképp végződött volna ez a párviadal, ez a harc ezért a szegény kutyáért, másképpen végződött volna a verseny a csekk-könyv és a fiú hűsége, szeretete, bátorsága és nagylelkűsége között. Valami kicsi bázis kell hozzá, gazdasági nyelven szólva, hogy az ember megőrizhesse embereségét. De ekkora próba elé senkit nem volna szabad állítani, akinek semmi bázisa nincsen, és mindenkinek kellene rendelkeznie némi kis fedezettel az ilyen világban, amely csábító javakkal hízelgi körül az embert." A kislány fogta a lapátot, csupasz, vékony lábát kidugta a sátorból, és befelé invitálta Willie-t. — Gyere, segíts új árkot ásni — mondta, és közben a nagy darab barna férfit figyelte, vajon beleegyezik-e. Lapátjával a feldúlt csatornára mutatott, aztán felvetette fejét, a napon lustán, szuszogva elterülő Kongra pillantott és így szólt: — Bánom is én, felőlem újra szétrombolhatja! A móló felől egy gőzhajó kürtszava hallatszott. Gergely Erzsébet fordítása FOTÓ: KRASCSENITS GÉZA KÁNYÁDI SÁNDOR Szürke szonettek históriai pillanatokra vajon ha koppány úr a győztes fölnégyeltette volna-e vajkot ki ha magyari nőt vesz asszonyának s nem hozza be európát pannóniába irtva már-már a nyelvet is nem hittünk-e vajon hiába ha bennünk az isten se hisz ha folyton folyvást önerőből kell újra s újra kezdenünk ha minden áldozat kevés vajon ha istván visszahőköl akkor is fölfeszíttetünk vagy mégis volna küldetés Kolozsvár 1983 Négy riadt sorocska növekvőben a vérszomj növekvőben az ódaigény mi lesz veled szegény szegénylegény 17
