A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-16 / 51. szám
FIGYELŐHÉT KÁNYÁDI KIRÁLYHELMECEN November derekán ritka kedves vendég kopogtatott a királyhelmeci városháza dísztermének ajtaján. Felső-magyarországi körútját megszakítva egy napra Bodrogközbe látogatott napjaink legnagyobb erdélyi költője, a Kolozsvárott élő és alkotó Kányádi Sándor. A helmeciek kulturális érdeklődéséhez képest szokatlanul nagy számú közönség előtt a költő — akinek hazájában gyakorlatilag 1978 óta nem jelenhettek meg alkotásai, ám a Kalligram jóvoltából a Felvidéken már van gyermekverskötete — nem kívánt előadást tartani. Ez a 63 éves szerény, szimpatikus művész olvasóival tartandó találkozásai során inkább a beszélgetésre, versei felolvasására és azok hátterének magyarázatára szorítkozik. Kányádi olvasóközönsége — saját bevallása szerint — a karon ülőtől a botra támaszkodóig minden korosztályt képvisel. Egyébként a költő nem hisz a közönség ilyetén kategorizálásában, ahogy a gyermek- és felnőttversek megkülönböztetésében sem. Kányádi 30 éven át a Napsugár című romániai magyar gyermeklapnál dolgozott. Miután a teremben ezúttal is voltak gyerekek — egy torontói élménye kapcsán —, a költő itt is megpróbálkozott verstanítással. Íme a vers: "Elment Péter tököt venni, Hogy a sült tök? Ennyi s annyi, De nem volt mit elővenni. Elmaradt a sülttök-vétel Éhen maradt szegény Péter. Amíg a gyerekek e sorokat memorizálták, a többiek Kányádi feltűnően élvezetes előadásában fajsúlyosabb verseket hallgattak, mint a Krónikás ének Illyés Gyulának odaátra, Oki Asalcsi balladája, Örmény sírkövek címűeket, illetve a Vannak vidékek... kezdetű versek néhány darabját. Kányádi olyan költő, aki ha megszólal, egy-kettőre leköti hallgatósága figyelmét, s észrevétlenül valamennyien egy időtlen irodalmi utazás részesei lehetünk. Ezalatt szó esik közös sorsunkról, a bennünket összekötő halhatatlan figurákról, a hozzájuk kapcsolódó, de sehol sem olvasható történetekről. Mindez olyan izzással történik, hogy a közönséget már a fűtetlen helyiség zordsága sem zavarja a műélvezetben. A találkozó két kívánságverssel, a Fától fáig és a Halottak napja Bécsban cíművel ért véget. ZSEBIK ILDIKÓ Fotó: Gyökeres Ignotus emléke Ignotus Hugó, polgári nevén Veigelsberg Hugó 125 éve született Budapesten, jól szituált polgári családban. Apja a Pester Lloydot szerkesztette, s már ez a körülmény is hatással volt fia fejlődésére. Középiskoláit szülővárosában végezte, s itt fejezte be jogi tanulmányait is. Korán ráhangolódott az irodalomra, hírlapírásra, többek között a Kis József lapjába, A Hét-be, s a Magyar Hírlap-ba írt ifjú éveiben, majd fokozatosan bekapcsolódott a magyar újságírás áramlatába. Munkája révén megfordult Törökországban, a nyugati országokban, végül az Egyesült Államokban. Első verseskötete, a Slemil keservei 1891-ben jelent meg. E verses regényre Gyulai Pál is fölfigyelt, dicsérve a szerző tehetségét. Kevés verseskötete jelent meg, s megjelent versei sem voltak különösebb hatással nemzedékére. A Hét évszázad magyar versei-nek antológiája is csak két költeményének adott helyet. Ignotus fő erőssége a vita, a polemizálás és az irodalomszervezés volt, különösen az után, hogy 1908-ban Osvát Ernővel és Fenyő Miksával megalapította a polgári szemléletű s haladó elveket valló Nyugat című folyóiratot. Ignotus húsz évig, 1929-ig főszerkesztőként jegyezte a folyóiratot. Mint annyian, Ignotus is az Ady uszályába szegődött, minden tekintetben kiállt mellette, s igyekezett útját egyengetni a vátesznek. Talán e föltétien hűség ösztönözte Adyt is Ignotus kissé túlzott elismerésére. Az 1906-ban megjelent Olvasás közben című könyvével kapcsolatban írja Ady: "Él a magyar entellektüelek világában egy Vasálarc. Látjuk őt naponként, és félünk tőle. Pedig jó ember ez a neves Névtelen. Poéta, gondolkodó, magyar és bölcs. Az eleven megértés és biztatás ő. Csak egy kicsit félelmes. Nem is hívják sehogy sem, mert Ignotusnak hívják. És e félelmetes emberbe szerelmesek vagyunk... És ha írunk, szemeit érezzük az írásaink fölött. Vajon tetszik-e neki ez a mi nagy hódolásunk? Alighanem lenéz bennünket érte. De megérti, mert megérteni senki sem tud úgy ma a magyar katakombák félénk világában, mint ő. És az ő megállapításaiból, a Névtelen megállapításaiból, sok neves magyar fog még valaha elélni." Hasonló hangnemben írt Ignotusról Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin Aladár és mások. Ady jóslása nem valósult meg, mert a későbbi magyar írónemzedék már alig vett tudomást Ignotusról. Teljesen kiszorult tudatukból. Például Várkonyi Nándor író, irodalomtörténész 1942-ben kiadott irodalomtörténetében többek során így ír róla: "Ignotus nem is költő alapjában véve, hanem bíráló, vitázó, kiváncsi, fürge szellem. Szellemességének hatása alatt szívesen helyezkedik szembe a közvéleménnyel, még szívesebben a tekintélyekkel, de megjegyzéseknél egyebet alig tud létrehozni; a koncepcióra, a szélesebb elgondolásra képessége nincs... Kitűnő debatter; vagyis ha nincs ellenfele, mozdulni sem tud. Ezért volt olyan nagy hatása, vagy inkább csak sikere irodalmunknak e legharcosabb korszakában, s ezért nem élte túl egyetlen gondolata sem ezt a kort..." Ignotusnak inkább erjesztő, irodalomszervező szerepét becsülhetjük ma. Azt, hogy életre segítette a Nyugat-ot, vállalva az indíttatás nehezét. Értékelhetjük nála a haladó nyugati irodalmi áramlatok terjesztését, a konzervatív irodalmi szemlélet elleni rendületlen hadakozását, kiállását az írók pártoktól nem befolyásolt függetlenségéért, ahogy közvetlenül a századforduló előtt hirdette: Az író legyen író, és ne törődjék egyébbel, mint hogy azt írja, ami kikívánkozik belőle, úgy, ahogy ő tudja. A tizenkilences forradalom után ő is emigrált. Bécsben, Berlinben élt és munkálkodott, majd Hitler elől Amerikába távozott. Ott főképpen forgatókönyveket írt a filmszakmának. Közben megnyerte New York városának irodalmi nagydíját. 1948-ban tért vissza Magyarországra halálos betegen. Az újságírók szanatóriumába került, ott látogatta meg Gellért Oszkár, aki megdöbbenve látta Ignotus vergődését: "Összetöpörödött, a két kezével mintha malmoznék, de pillanatig meg nem szűnő reszketőssel ült. Félholt volt, magam is beteg, nem bírtam a látványt s azzal, hogy pár nap múlva majd újra eljövök... távoztam." Végül idézzük Ignotus Epilógus című versét, amelyben az élettől búcsúzik a költő: Alig kezdtem: ködök ereszkednek, Nap a napnak gondolatlan sírt ás, Ami tegnap ökölemelés volt, Ma bizony jó, ha szájrándftás. Innen is, onnan is kezem lehanyatlik, Ahogy, idegen, magam elé nézek — El sem mentem, más ül a helyembe S ajkam elernyed, ahogy fütyörészek. Egy-kettőre lekopik rólam, Amit tudtam, amit akartam — Magam is alig emlékszem magamra, S mire meghalok, rég meghaltam. D. Gy. 15
