A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-16 / 51. szám
HÉT Egy méltatlanul elfeledett költő ELŐ MÚLT Az Ipolyságon megjelenő, több mint hét évtizedes Csipkerózsika-álomból feléledt Honti Lapok tavalyi szeptemberi száma értékes melléklettel lepte meg olvasóit. A mellékleten a város helyrajza látható azokkal az utcanevekkel, melyeknek többsége az 1989-es fordulat után kerülhetett csak fel a kétnyelvű utcanévtáblákra. Örömmel nyugtázom, hogy az országosan ismert személyiségeken kívül több "helyi nagyság" is kiérdemelte e megtiszteltetést. A listán azonban hiába keresem Sajó Sándor nevét, holott Ipolyság szülötte volt, s századunk második évtizedének vérzivataros éveiben hazafias verseivel "a nemzet legismertebb és leghatásosabb költői sorába emelkedett" (Tóth József). A megnyitásának 80. évfordulóját ülő gimnázium ünnepségsorozatán találkoztam az új utcanevekre javaslatot adott bizottság egyik illusztris tagjával. Előrukkoltam Sajó nevével, s a titkot tudakoltam: miért nem kapott utcanévtáblát a város mindmáig legnagyobb költője? Beszélgetőtársam arca elkomorodott s szinte suttogva mondta ki a titok nyitját jelentő szavakat: irredenta volt! Ipolyságtól Budáig Sajó Sándor 1868. november 13-án született Ipolyságon Heringer János szabómester és Rossnágel Rozália gyermekeként. Szülőháza kőhajításnyira volt csupán a városka híres kőhídjától, mely alatt "az Ipoly vize ballag", fölötte pedig a "patinásra vert" templom "két méla tornya nyugvó napba néz". Az idézett sorok az Ipolyság című verséből valók — a vers A Hét című helyi kiadású lapban jelent meg 1930-ban. Bizonyítva, hogy költőnk élete végéig szeretettel emlékezett gyermekkora városára. Itt tanulta meg a betűvetést, s ide járt vissza vakációra Selmecbányáról is. Selmecen a líceum diákjaként kezdett el verselni. Költeményei előbb a Korány című kéziratos lapban, majd 1885-ben Képes Családi Lapok hasábjain nyomtatásban is megjelentek. Selmeci éveinek emléke A selmeci bíró című elbeszélő költeménye, amely a magyar irodalomban többször — többek között földije, Pongrácz Lajos által is — feldolgozott témát, a "leányvári boszorkány", Roesel Borbála históriáját eleveníti fel. Sajó Budapesten szerezte meg a magyar—latin szakos tanári oklevelet. Tanári pályafutását Nyitrán kezdte, a Felvidékről azonban rövidesen a Délvidékre, Újverbászra helyezték át. Gimnáziumi tanárként rövid idő alatt tekintélyt szerez magának, megválasztják kaszinótagnak, amit azzal hálál meg, hogy megindítja a Verbász és vidéke című lapot. 1895-ben megnősül, felesége Delhaes Lujza nyugodt családi háttérrel s két leánygyermekkel ajándékozza meg. 1897-től Jászberényben, majd 1903-tól az ország szívében folytatja kiemelkedő pedagógusi tevékenységét. Az óbudai III. kerületi főgimnázium tanáraként választják meg Sajót az Országos Középiskolai Tanáregyesület főtitkárává 1909-ben. 1918-ig tölti be ezt a tisztséget, tanártársai megelégedésére. Életrajzírója, Tóth József szerint a Sajó főtitkársága alatti évek a Tanáregyesület aranykorát jelentették. 1918-ban nevezik ki a kőbányai Szent László Gimnázium igazgatójává — ezt a tisztséget nyugalomba vonulásáig, 1930-ig töltötte be. Nyugdíjas napjait a budai Csörsz utcában élte le, itt érte a halál 1933. február elsején. Lakóháza falát emléktábla jelölte — valószínűleg Buda 1944-es ostromáig. (Ottjártamkor, 1992. október 22-én semmi nyomát nem találtam a táblának.) A hétfájdalmú magyar énekek költője Sajó a selmeci líceum önképzőkörében kezd el verselgetni. Első verseskötete, az 1898-ban kiadott Fiatal szívvel nem volt irodalomtörténeti esemény. Sem témái, sem verseinek formája nem lépi túl a nemzeti klasszicizmus epigonjának kereteit. A boldog egyszerűségnek és becsületes szenvedélynek költője — írja Sajóról a kor tekintélyes irodalmi folyóirata A Hét. (A lap — melyet Kiss József, a 19. század végi magyar líra egyik legjobbja szerkeszt — nem tévesztendő össze az Ipolyságon, Farkas István szerkesztésében a 30-as években megjelent folyóirattal.) Kiss Józsefen kívül még valaki felfigyel az ifjú tanár-költőre. 1898-ban avatják fel Nyíregyházán Bessenyei György szobrát, Kallós Ede alkotását. A szoboravatásra kiírt ódapályázatot Sajó nyerte meg Bessenyei című ódájával! Nemzeti érzésünk újjáteremtőjének nevezi Bessenyeit, aki Bécsben merte hirdetni, hogy Nincs erő, boldogság, csak a műveltségben, S nincs igazi műveltség, csak ha nemzeti! Erre az ódára figyel fel Beöthy Zsolt, a századvég irodalomtudományának vezéralakja. Beöthy a konzervatív nacionalista szellemű irodalom szószólója, s ezért örömmel fogadja fiatal kollégájának hazafias líráját. Az 1904-ben megjelenő Útközben című kötet versei már döntően e líra jegyében születtek. E kötetben jelenik meg a már említett Bessenyei s ikerpárja A zilahi szobornál, amely Wesselényi Miklósnak, "az árvízi hajósnak" állít emléket. Előző kötetéhez képest Sajó hangja már egyénibb, témái között egyre több az eredeti. Klasszicizmusra hajló alkatának megnyilvánulásai a drámakísérletek is, melyek közül a Zrínyi György házasságé-11907-ben a Nemzeti Színház is műsorára tűzte. "Újabb költeményei" a Gordonka című kötetben jelennek meg 1910-ben. Kiemelkedik közülük a Magyarnak lenni című óda: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatt: Ha küzködőn, ha szenvedőn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva. 1918-ban Sajó elérkezik pályafutása csúcsára: gimnáziumi igazgató lesz. Nemzete ugyanakkor történelme mélypontja felé közelít — az elvesztett háború, majd a trianoni döntés mély nyomokat hagy a költőben. Szülőföldjétől elszakítva — Ipolyság s az egykori Hont megye nagy része Csehszlovákiához kerül — hazafias lírája ekkor mozdul el az irredentizmus irányába. A "Magyar Larousse" szerint az irredentizmus "más országok területének nemzetiségi vagy történeti alapon való elcsatolására törekvő nacionalista mozgalom". A már idézett Tóth szerint Sajó "irredenta költészetünk legkiválóbb művelője". Ez az 1934-es minősítés mindenképpen kiegészítésre szorul. Sajónak Trianon után kiadott négy kötetében — Tegnaptól holnapig, 1920; Magyar versek, 1922; Muzsikaszó, 1925 és Gyertyaláng, 1930 — szereplő költeményei nem irredenta beállítottságuk miatt értékesek. "Sajó Sándor elégiái, ódái hétfájdalmas magyar énekek. Költészete mély erkölcsi értékén és nemzetindító hatásán kívül nagybecsű esztétikai kincs is" — írja e költeményekről a nagy magyar irodalomtörténész Pintér Jenő 1937- ben, Sajó válogatott költeményeinek előszavában. Ezt az esztétikai kincset méltatta a Magyar Tudományos Akadémia is, amikor 1932-ben levelező tagjává választotta Sajó Sándort. Védőbeszéd helyett... Visszatérve a bevezetőben elhangzott "vádhoz", ti., hogy Sajó Sándor azért "nem kaphatott utcát", mert irredenta volt, önkéntelenül is kikívánkozik a kérdés: ki nem volt irredenta a 20-as, 30-as években? Karinthy Frigyes írja a Levél című tárcájában fiának: "Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról — arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek." E levél a Vérző Magyarország című kötetben jelent meg, amely a következő alcímet viseli: Magyar írók Magyarország területéért. A kötetet Kosztolányi Dezső szerkesztette. Karinthy is, Kosztolányi is "irredenta"? Feledjük el, mondjunk le az Utazás a koponyám körül vagy az Édes Anna remekművekről csak azért, mert íróik — engedve a korhangulatnak — mertek irredenták is lenni? Mint ahogy Karinthyt, Kosztolányit, Babitsot sem az irredentizmusok miatt, hanem ennek ellenére tiszteljük és becsüljük, ugyanilyen elbírálás alá kell vetnünk Sajó életművét is. Pintér Jenő értékítéletei időtállóak szoktak lenni;.. 1990 húsvétján e hasábokon jeleztem: illene Ipolyságon emléktáblával megtisztelni az 1830-ban ottjárt Széchenyi Istvánt. Szavamnak, ha kissé megkésve is, foganatja lett. Lehet, hogy Sajó Sándor érdekében leírt soraim is megértésre találnak? Dr. KISS LÁSZLÓ 14
