A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-16 / 51. szám
HÉTLÁTOGATÓBAN LEGENDÁKAT GYÁRTUNK — Hogyan érzi magát mint Fábry-díjas? — Örülök, hogy együtt kaptam díjat Zalabai Zsigmonddal. Az ő irodalomtörténeti, helytörténeti munkásságában is fontos helyet foglal el az alapkutatás, a múltunkra vonatkozó új adatok felderítése, összegyűjtése és újszerű értemezése. Mint levéltáros és bibliográfus nemegyszer tapasztaltam, hogy a politika zavaros időszakaiban, mint amilyen a mostani is, fontos kordokumentumok tűnnek el, s ez később megnehezíti avagy lehetetlenné teszi az események objektív értelmezését. Ezért jó, ha minden helyzetben vannak emberek, akik a dokumentumok intézményes gyűjtését szorgalmazzák és védik. Zalabai Zsigmond ilyen ember, a jövő kutatóira is gondolt, amikor a somorjai hungarológiai gyűjtemény létrehozását kezdeményezte, s ott most is fontos munkát végez. Magam is ezt tettem a Csemadok KB levéltárában 1968/69 után. — Miként kapcsolódik ehhez a Fábry-örökség? — Fábry Zoltán végakaratában a Csemadokot nevezte meg egyetlen örökösének. Szülőháza, könyvtára, irattára és egész irodalmi hagyatéka a Csemadok tulajdonába került. Vagyis irodalmi hagyatéka a szervezet levéltárának fontos gyűjteménye lett, s én mint levéltáros két évtizedig gondoztam e hagyatékot. — Miben látja a Fábry Zoltán szellemi örökségével kapcsolatos mai gondokat? — Stósz és a stószi szülőház vonzereje az író halálával jelentősen csökkent. Megszűnt az a személyes varázs, amely benne: "Stósz előbb lett legenda, mint valóság. Stósznak legendává azonosítása már sztereotip sablon"; "A legenda torzít, szépít"; "Bort ivott a remete, nem pediglen tejet!"; "És kávéházban táncoló remetét ugyan ki látott?"; "Sose voltam én társtalan! Szerelem is van a világon!"; "Amíg egészségi állapotom engedte, sokat utaztam." Tehát "a rendíthetetlen stószi őrtálló", "a stószi remete", az "aszkéta", a "falusi magányában tilinkózó spirituális tehenesgazda" képe egyoldalú, hamis kép, melyet Fábryról festettek. Esendő, kiszolgáltatott ember volt századunk poklában, aki együtt félt, szenvedett embertársaival, a szlovákiai magyarsággal. Aki horoszkópot készíttetett magának, és fontos ügyben sose vett tollat a kezébe, ha a csillagok azt nem tanácsolták; aki levélben sürgette a magyar költőfejedelmet, Illés Gyulát, hogy látogassa meg egykori vetélytársát, a haldokló Mécs Lászlót; aki visszacsempészte irodalmunkba a Slánský-perben kiátkozott Forbáth Imrét; aki 1956 decemberében, a magyar forradalom leverésekor Beszélgetés Szőke Józseffel egyedül hördült fel hangosan Nagyon fáj című írásában. Ki más merte ezt akkor megtenni a szocialista országokban? — Mindez a múlt. Miért olyan fontos az Ön számára a múlt értelmezése és újra értelemezése ? — Mert az ember egyetlen lépést sem tehet anélkül, hogy az valamilyen módon ne lenne előző lépteinek a folytatása. Bármerre indulhatunk, bármit tehetünk, csak egyet nem, hogy a következő lépésünk, tettünk valamilyen módon ne lenne előző lépteink, tetteink folytatása. Ez olyan törvény, amelyet senki se szeghet meg. És az író, az értelmiségi ember feladata, hogy ezeket a lépteinket, tetteinket szüntelenül értelmezze, mivelhogy minden értelmezés fontos tanulságot tartalmaz, okulásul szolgálhat. És itt egyet kell értenem Dusza Istvánnal, aki a szlovákiai magyar szellemi, politikai élet egyik legfőbb gyöngéjének ezen értelmezés hiányát tartja. Az ok persze az, hogy az elmélyült, szakszerű elemző munkához hiányoznak a megbízható adatok. A Csemadokban évek óta tervezzük egy adatbank létrehozását, s egy hozzá kapcsolódó nyomda, kiadói bázis megteremtését, hogy az adatokat ne csupán gyűjtsük, hanem hasznosítsuk is. — Miért fontos mindez? —■ Hogy ne váljunk végleg a legendák népévé. Tényfeltárás, tudományos vizsgálódás helyett ugyanis inkább legendákat gyártunk. Ez a kényelmesebb, és nem kell szembesülnünk a valósággal, valódi arculatunkkal. És itt ismét oda jutottunk, ahonnan beszélgetésünket elindítottuk. íróink nem szeretnek szembesülni valós írói pályafutásuk fontos mérlegével. Csak a szépre emlékeznek. Ezért a bibliográfiáimat se kedvelik különösképpen, mert nem csupán a "szépre" emlékezteti őket. Emberi gyengeség. — Ha már itt tartunk, Ön szépíró is, személyes kérdésem: miként vélekedik a Katicabogár című regényéről? — Nem az én tisztem az értékelés. Amikor a regényt írtam, 1963-ban Prágában már heves viták dúltak az irodalomban. Egymás után jelentek meg olyan írások, amelyek a szocialista kultúrpolitika kívánalmait féltretolva "a nagy társadalmi gondok" helyett az ember mindennapi életével foglalkoztak. Engem is ez a szándék vezetett a Katicabogár megírásakor. Leányregényt írtam, ami abban az időben felettébb szokatlan volt. Nem lehetett regényhős egy olyan egyszerű leány, aki szerencsétlen módon másállapotba kerül, és magára marad gondjaival egy nagy építkezés forgatagában, ahol nincs hely a tisztább emberi érzések számára. A kritikától persze meg is kaptam a magamét, hogy hátat fordítottam "az új élet rendezett, napos oldalának". De a fiatal olvasóknak tetszett a könyv, és ez volt a fontos. — Visszatérve bibliográfusi tevékenységéhez: miként kezdett bibliográfiát készíteni? — Kényszerűségből. Ez egy olyan század volt, hogy szinte mindent kényszerűségből cselekedtünk Európának ezen a térfelén. Amikor 1970-ben megvonták tőlem a publikálásjogát és feketelistára kerültem, az egyik szlovák íróbarátom tanácsolta, készítsek bibliográfiákat: "hiszen akkor mások írásait veszed lajstromba, s azt már nem tilthatják meg." De bizony ehhez is külön engedély kellett, és az összegyűjtött anyagot szigorú cenzúra alá vetették, pl. a Nyugatra emigrált Monoszlóy Dezső, de mások írásai se szerepelhettek bibliográfiáimban. így lett a bibliográfiám csupán "válogatott", nem pedig teljes bibliográfiája irodalmunknak. — Hogyan viselte a félreállítás éveit? — Nehezen. Az emberi megaláztatásokról, anyagi hátrányokról most nem akarok szólni. Az íróra, ha kiütik kezéből a tollat, a tehetetlenség érzése nehezedik. Nehéz volt ettől az érzéstől szabadulni, és teljesen nem is szabadulhattam. Térfelünkön nem alakultak a csehekéhez hasonló szamizdat folyóiratok, gondolatainkat, véleményünket egye-6
