A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-16 / 51. szám
LÁTOGATÓBAN HÉT dűl a jogvédő bizottság dokumentumaiban hasznosíthattuk vagy szóban terjesztettük. Lett volna még egy lehetőség: az asztalfióknak dolgozni. Erre azonban szerintem normális ember aligha képes, hiszen az írónak szüntelen visszajelzésekre is szüksége van. Különben is, nem csupán a telefonjainkat hallgatták le, az asztalfiókjainkba is benézhettek. Maradt tehát az élőszó. Persze ez sem a pódiumokon. Mint afféle szárazföldi "ürge", a hajótöröttek palackpostájához hasonlóan, magam is kialakítottam egyfajta palackpostát. Fábry mesélte egyszer, hogy amikor a szlovák állam idején nem írhatott, a teljes elnémítás ellen úgy védekezett, hogy időről időre kiválasztott olyan fiatalokat, akikről sejtette, hogy amit mond nekik, nem felejtik el, és egy jobb korban valamilyen módon hasznosítani fogják értesüléseiket. Én is ezt tettem. Sok olyan fontos dolgot tudtam múltbéli eseményekről, emberekről, amelyekről úgy gondoltam, egyszer fontosak lehetnek az utánunk jövőknek. Titkaimat az arra érdemes fiatalokra bíztam. "Ha tudod, hasznosítsd és add tovább!" — mondogattam, és makacsul hittem, hogy ezek az értesülések, információk nem vesznek el. Ez persze a szó igazi értelmében nem volt írói tevékenység, de közlés volt, mint ahogy az irodalom is egyfajta közlése, továbbadása érzéseinknek, gondolatainknak. Most azonban eljött az ideje, hogy mindezt valódi irodalomra váltsam. — Ezek szerint hitt a változásban... — Az európai ember kétszázötven éve hisz a haladásban. Ez teszi lelkét nyugtalanná, és talán szerencsétlenné is. Mert nem nyugodhat. Holott nem bizonyos, hogy földi létünk célja éppen a nyugtalanság, a szüntelen törtetés, versengés, vágtatás. E vágtatás sok baj okozója, mert emberek és népek törtetését váltja ki. Egymás túlszárnyalására és legyőzésére ösztönöz. Gondoljunk csak a közép-európai népek mostani tülekedésére. Mindegyik mielőbb be akar jutni Európába, az üdvösség kikötőjébe. De ki tudja, mi vár abban a kikötőben? Bizonyos, hogy nem visszük oda is a nyugtalanságainkat és ellenségeskedéseinket? Hogy nem Európa fog minket megváltoztatni, hanem mi Európát? Sok illúzióban kellett már csalatkoznunk, jó lenne, ha egyszer véget érne szüntelen bukdácsolásunk. A szlovákiai magyarság szeretne végre nyugodtan élni, de ezt a felsőbb hatalmak minduntalan megakadályozzák. Tudom, nem csupán a szlovákiai magyarság vágyik nyugalomra, hanem körülöttünk mindenki. Itt a népekre gondolok, s nem a vezetőkre. Hiszem, hogy ez a nyugalomvágy, békességóhajtás ugyanolyan erős vágya az európai népeknek, mint a boldogulás, a haladás vágya, de eddig kellően nem figyeltünk rá. Közeleg a karácsony, jó lenne, ha ezen is elgondolkodnánk. Egy pedagóguscsalád hétköznapjai Rimaszécsen a híres gömöri mesemondónál, a kis Miko Attiláéknál jártunk, ám nem feledtem el meglátogatni régi barátaimat, a Kovács pedagógus házaspárt sem. Kovács Lászlóval még az ötvenes években ismerkedtem meg és kötöttem barátságot, amikor mint főiskolás a Magyar Pedagógiai Gimnáziumban végezte a pedagógiai gyakorlatokat. Lacit mindannyian megszerettük, szakmájában — matematika— fizika — a legjobbak közé tartozott. Kovács László Pozsonyból a Rimaszombati Gimnáziumba került tanárnak, ahol matematika-fizikát tanított. Feleségét, Katalint csak később ismertem meg, amikor már házasok voltak, pedig Katalin Nyitrán végzett szlovák— magyar szakon. Van talán vagy húsz esztendeje is, hogy utoljára találkoztunk, így hát annál nagyobb volt a viszontlátás öröme. Lászlót a munkájáról kérdeztem. — A Rimaszombati Gimnáziumból szülőfalumba kerültem, ami kezdetben ugyan gondot okozott. Teljesen más a már majdnem felnőtt gyerekeket oktatni, mint a kicsiket, de végeredményben a pedagógusnak kell igazodnia a gyerekekhez, és kötelessége, hogy megtanítsa őket az előírt tudnivalókra. — Van elég gyerek az iskolátokban? — Nálunk gyerekből nincs hiány, a magyar osztályokat mintegy ötszázan látogatják, körzeti iskola vagyunk, és nagy a környékünk. Ám be kell vallanom, hogy sok a cigány származású gyerek. — Milyenek a cigány gyerekek, lehet velük boldogulni? — Azt kell mondanom, hogy a múlt rendszerben, sokkal rendesebbek, figyelmesebbek, fegyelmezettebbek voltak a roma gyerekek — vette át a szót Katalin. — No, nem az oktatás szelleme miatt, hanem egyszerűen annál fogva, hogy a roma szülők alkalmazásban voltak, munkába jártak, és jövőjét látták annak, hogy a gyerek kitanul valamilyen szakmát. Most a munkanélküliség teljesen megváltoztatta az emberek, különösen a romák gondolkodását. Nyíltan mondják, hogy minek tanuljon a gyerek, úgyis csak munkanélküli lesz belőle. — Mennyire tud a tanító a kötelező órákon kívül, tehát a tanításokon kívül is hatni, foglalkozni a gyerekekkel? — A tanításon kívül — kezdte László a választ — a gyerekeket sakkozni tanítom, tehát a sakk-kört vezetem, de van lehetőség a különböző matematikai és fizikai versenyekre is felkészíteni a gyerekeket. Ám, ha őszinte akarok lenni, a nyugdíj előtt valahogy fogytán van belőlem az a világot megváltani akaró lendület, ami pályám kezdetén volt bennem... Közben Katalin asszony behozta és felszolgálta a párolgó feketét, és mintha a végszóra erkezett volna, ő folytatta: — A színjátszó kört vezetem már évek óta, de csak a magunk szórakoztatására vagy esetleg a környékbeli falvakban lépünk fel. Volt amikor nagy ambícióval készültünk az országos versenyekre, a Duna Menti Tavaszra is, de elkedvetlenedtünk. — Mi volt az oka? — Az egyik esztendőben a Hamupipőke című Kovács László Katalin asszony Csemadok-központból is, hümmögtek, bólogattak, jónak tartották az előadást, de nem hívtak meg az országos vetélkedőre. No, a következő évben az a bizonyos szakember — sajnos a nevére nem emlékszem — azzal kezdte, hogy az idén a Hamupipőke unokáját fogjuk előadni? Mondom, akkor betelt a pohár. — Azóta azonban más szelek fújnak a Csemadok berkeiben — kezdtem menteni a mundér becsületét. — Elhiszem neked, hogy azóta más emberek irányítják a Csemadokban is a munkát, de a tüske megmaradt bennünk, nem könnyű bizonyos dolgokat felejteni. A munka nem állt meg, rendszeresen tanulunk, bemutatunk egy-egy darabot, de elégedettek vagyunk azzal, ha a környéken látják a szülők, hogy gyermekeiket jó helyre, magyar iskolába íratják... A beszélgetésünk során még szó esett sok mindenről, a családról, a család szerepéről, a gyerekek olvasottságáról, lehetőségeikről és a továbbtanulás esélyeiről. Végeredményben azonban egyre súlyosbodik a pedagógus helyzete az iskolára nehezedő társadalmi nehézségekkel. Sajnos az elmúlt öt esztendő nem hozott kézzel fogható eredményeket, a politikai viszonyok romlása különösen a nemzetiségi iskoláinkat veszélyezteti. A pedagógus társadalom előtt nem eléggé világos, hogy milyen körülmények között folytatandó az oktató-nevelő munka; az anyanyelv és identitástudat, a hovatartozás szeretetének az elmélyítése. uattpila/ ÁnnÁn
