A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-16 / 51. szám
GONDOLKODÓ MI Szoboravató 1994. november 10-e, csütörtök délután. Borús, zord idő, szemerkélő esővel. Kisebb csoportosulás, felnőttek és gyerekek a garamkövesdi kultúrház előtti téren, ahol a köralakú park közepén fehér lepellel borított mellszobor áll. Gyurcsó István, a garamkövesdi származású csehszlovákiai — ma már úgy mondjuk szlovákiai — magyar költő az ünnepelt, akinek a helyi önkormányzat és a Csemadok helyi szervezete jóvoltából állítanak kőbe vésett emléket. A kicsi parkot körbeállók — hozzátartozók, rokonok, emléke előtt tisztelgők és jóbarátok — megilletődve hallgatták a költő verseit a helyi óvodások, Párkánszky Gizella és Keszegh Pál tolmácsolásában, a párkányi Stilla Pectus női kamarakórust és Szliva Judit polgármesternő üdvözlő szavait. Utána Duba Gyula író az írószövetség nevében és jóbarátként emlékezett a költőre, felidézve a közös emlékeket, a sok-sok ösztönző, újabb nekirugaszkodásokra késztető vitát. Soós Béla, a helyi jóbarát rigmusba szedett sorokkal elevenítette fel a közös élményeket, majd a polgármesternő keze nyomán lehullott a lepel, láthatóvá váltak a művész által is kihangsúlyozott gyurcsói arcvonások, ahogy tekintete a kosaraki partokat pásztázza. Aztán helyükre kerültek az intézmények és szervezetek koszorúi, a hozzátartozók, jóbarátok és tisztelgők virágai. A kinti ünnepség után az önkormányzat egy kis baráti beszélgetésre invitálta a családtagokat, a messzebbről jött vendégeket és barátokat a közeli kultúrházba. Ennek keretében a vendéglátók ismét felvetették az évenkénti Gyurcsó Napok megrendezésének gondolatát, amit az illetékesek elvileg támogattak is, majd köszönetüket fejezték ki Nagy János szobrászművésznek, hogy nemcsak a mű nagyszerűségével elégedettek, hanem az érte fölszámolt jutányos árral is. Válaszul a jelen lévő művész érdekes gondolatsort vetett föl, aminek lényege, hogy illő és hasznos lenne valamiképp emléket állítani mindazoknak, akik bármi módon népük felemelkedésén fáradoztak. Megszívlelendő gondolat! Bizonyára így vélekedne Gyurcsó István is! VÉRCSE MIKLÓS Fotó: Görtöl Figyelem! Figyelem! Figyelem! Értesítjük kedves olvasóinkat, hogy jövő heti (52.) számunk bővített terjedelemben, 48 oldalon jelenik meg, ára azonban nem változik. Már most szóljanak az újságárusnak, hogy tegye félre Önöknek az A Hét-et. ERÓZIÓ A nemzeti kisebbség számára az anyanyelv olyan, mint az utolsó erődítmény: ha feladja, maga is elveszett. A szlovákiai magyaroknak az elmúlt háromnegyed évszázadban egyre elkeseredettebb harcot kellett vívniuk identitásuk megőrzéséért és anyanyelvűk használatáért. Szomorúan kell megállapítani, hogy mind többen teszik le a fegyvert, és adják meg magukat a sorsnak. Nem is azokra gondolok, akiknek az élete eleve úgy alakul, hogy nincs esélyük magyarságtudatuk ápolására, akik messzire kerülnek szülőföldjüktől, egy más nyelvű közösségbe. Magukban talán még őrzik a magyarságukat, de gyermekeikkel már nem magyarul beszélnek, csak olyankor pirulnak el egy kicsit, amikor a nagyszülők és az unokák nem értik meg egymást. Én azokra a lemorzsolódottakra gondolok, akik köztünk élnek, akiknek elvben lehetőségük volna megmaradni magyaroknak, hiszen magyar iskolába járhatnának, magyar könyveket (is) olvashatnának, magyar rádió- és tévéműsort (is) hallgathatnának-nézhetnének. Ők azonban lemondanak erről, s tettükhöz mindig találnak valamilyen magyarázatot. Mert az ilyesmit indokolni és mentegetni kell, hiszen nem magától értetődő, sőt kínos dolog. Akad olyan, akit egészen prózai okok vezetnek; gyermekét azért adja szlovák iskolába, mert az a lakásához közelebb van. Ha nem röstelli, be is vallja, ha szégyellj, akkor ideológiát gyárt hozzá. Hogy a szlovák iskolából kikerülve a gyerek jobban érvényesül, hogy nem kell magát a szlovák beszéde miatt szégyellnie stb. Nagyon is közismert és agyonkoptatott érvek, csak éppen semmi hitelük, mert ha igazak lennének, akkor itt már nyüzsögnének a magyar miniszterek és igazgatók, az ilyen-olyan főnökök. De vajon találkozhatunk-e velük? Aligha, hiszen ha lennének is, nem szívesen vallanák be magyarságukat, mert már törve beszélik az anyanyelvűket, s igazából semmi sem köti őket a fajtájukhoz. A kisebbségi magyarba naponta azt sulykolják, hogy ő itt jöttment, akinek éppen azért jár kevesebb jog, mert kisebbségben van. A nyelve is csak arra jó, hogy a kocsmában vagy otthon használhassa, mert arra sem alkalmas, hogy tisztességesen elsajátíthassa rajta a tudományokat. Ezért kell a magyarnak az alternatív iskola, vagy újabb változatában a szlovák órákkal bővített iskola. Hogy 11 magyar Nobel-díjas bizonyítja az ellenkezőjét, hogy magyar tudósok és feltalálók egész sora bizonyítja az ellenkezőjét — az itt úgy látszik semmit nem nyom a latban. A matematikát, a fizikát, a kémiát tanulja szlovákul a magyar, az ő érdekében. Mintha nem magyar lett volna Bolyai János, Eötvös Loránd, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Neumann János, Kármán Tódor. Persze nem a szlovákoknak kell mindezt tudatosítaniuk, hanem nekünk, magyaroknak, akik joggal lehetünk büszkék a múltunkra, a kultúránkra és a nyelvünkre is. Ha kikopnak a kollektív emlékezetből mindazok a szellemi értékek, amelyekkel a magyarság gyarapította az emberiséget, akkor valóban nincs mit csodálkozni azon, hogy egyesek szégyellik a magyarságukat, és önként feladják nyelvüket. LACZA TIHAMÉR 3
