A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-16 / 51. szám
néjFIGYELŐ Gyurcsó István mellszobránál Gyurcsó István, a költő véglegesen haza érkezett. Már nemcsak halóporai nyugosznak itt, a garamkövesdi temetőben, hanem a szellemiségét testesítő műalkotás is véglegessé teszi szülőfalujában jelenlétét. Amennyi gyerekkori szenvedés és nélkülözés érte, s későbbi gondok és méltánytalanságok után, amilyen göröngyös messzi útról indult és történelmi sorsfordulókon át ért el a költészetig, oly megértőén és bőkezűen bánik emlékével az utókor, és annyira szereti őt a költők álma, a maradandóság! Emberi sorsának és költői művének utóélete fényesen bizonyítja, hogy a valódi értékek, a közösségi értelmű sorsok a legkülönösebb változások és legdrámaibb kataklizmák viharaiban sem veszhetnek el. Irdatlan mély az emlékezés kútja, szinte feneketlen. A magam személyes emlékeiért is immár négy évtized távolába, az ötvenes évek közepéig kell nyúlnom, hogy felidézzem a költő sorsának fontos részleteit. Akkor a véletlen folytán jelen lehettem Gyurcsó István szüleinek az aranylakodalmán. Felemelő élmény volt ott lennem. Megismertem a tájat, az Alsó-Garam mentét, amely félszáz kilométerrel északabbra az én vidékem is, a legendás Ipoly folyót, mely egykor kegyetlen, tiltó határ lehetett, és megismertem magát a falut, mely fölé magas, kopár domb emelkedett. S a dombon az utolsó házat, amely a Gyurcsó-ház volt akkor! A kicsiny, szinte mesebeli házat, mely után már csak a semmi következett, nagy szabad térségek tágultak, és mérhetetlen, kék égbolt nyúlt a világ minden tája felé, ahonnan akadálytalanul nagyon messze szállhat a képzelet. Nagyon kicsi udvarú, apró vályogház emlékeim szerint, nem hiába az utolsó, régi időkben ilyen házakban lakott az elesettség, a szegénység, a gond. Az apró ház a dombtetőn nyitott és védtelen, pusztán kitéve a szeleknek és viharoknak, ilyenek voltak az alázatos tűrés és dacos élni akarás fellegvárai. Még kút sincs a kicsiny udvaron, az irdatlan púpos agyagdomb a ház lakóinak nem ad vizet. Akkor megismertem a költő szüleit és testvéreit, nagy népes család jött össze az ünnepségre, megismertem leginkább az édesanyát, a költő témáját és eszményét, akiről első kötete címadó versét írta: Anyám mosolyog! Akkor kezdődött az irodalmunk. S részben éppen Gyurcsó István verseivel. Semmiből lett irodalom, szinte véletlenül nyílt ki, mint a vadvirágok. De a dombon a ház nemes emberi tulajdonságokkal és a szépség vágyával oltotta be és gazdagította szülöttét. Olyan álmokkal oltotta be, amelyek méltán éltetik az embert, mert előre és felfelé vezetnek. Történelmi sorsunk egyik legszebb dokumentumai azok a versek, amelyeket Gyurcsó István negyvenhétben a Csehország felé robogó, emberi jogaiktól megfosztott magyarokat szállító tehervonaton írt: "Fél vagon széna, két tehén, négy ember,/ megy a vonat, liheg, messzi táj felé..." Az élet hozta úgy, hogy Gyurcsó István költészete a kisebbségi sors igézetében született. Nem az iskolában tanulta törvényeit, műfaji szabályait nem átvett rendszerek ihlették, magának a költőnek az életéből születtek képei, gondolatai, rímei! Történelmi drámák tanítják verset írni, a népéhez hű művész elhivatottságát és felelősségét nyers sorsélmények oltják belé. Nem elvont, filozofikus bölcselkedésnek vagy formai kísérletnek, hanem elem! erejű kiáltásnak, vallomásnak, panasznak. A szenvedő lélek azon vágyából lett a vers, hogy emberibb módon, szebben éljen! Ne csodálkozzunk, hogy a dombtetőn álló házból "csak" az országba vezethetett az út. A szegényes zártságból a gázdag nyitottságba! Dél-Szlovákiába, a magyar vidékre. Falvak és városok, országutak és várótermek, vendéglátó házak és „baráti otthonok lettek a költő világa, költészetének melegágya és mozgástere. Az .1361-ben kiadott Hegyeken-völgyeken című riportkönyvében 126 falunévvel találkozunk, ahol járt, amelyeket meglátogatott. Szenvedélyesen szerette a tájat, a falvakat, a vidéket, különösen olyan természeti csodákat, mint a Szilicei-fennsík. — Az emberek is mások ott! — mondta egykor. Mennyi emberi arc, találkozás és kézfogás lehetett a falvak neve mögött, mennyi bizalmas szóértés, jóízű beszélgetés! Gyurcsó István olyan költő volt, aki az emberekhez keresett utakat, megtalálta őket, és azok megtalálták őt. Az említett kezdeti korszakban, a fiatalos hőskorszakban a költő pozsonyi lakása szíves vendéglátóhely, vitaklub és baráti szálláshely, megértő szóra vágyók nyitott állomása és otthontalanok menedéke. Sok szenvedélyes és nagyra törő beszélgetésünkre emlékszem, milyen is legyen irodalmunk?! Fiatalok voltunk, s lelkesek! Sorra születnek a verseskötetek, elbeszélések és riportkönyvek, a kisebbségi irodalom szívós gyökérzettel a szülőföldbe kapaszkodott, fogékonynak és életrevalónak mutatkozott, megélt és fejlődésnek indult. Gyurcsó István költészete és országjáró publicisztikája állandóan jelen volt közöttünk. Egyénisége csendes nyugalommal és benső biztonsággal, a természetüknél fogva bölcs és tiszta, derűs lelkek életörömével mutatott példát. Versei, könyvei maradandó kilométerkövei és jelzőoszlopai lettek az útnak, amelyen irodalmunk egyre felfelé, mind magasabbra kapaszkodott. A Szlovákiai Magyar írók sorozatának aranysávos, fehérborítós válogatott kötete összegezte a költő életművét, amely a nyolcvanas évekre kiteljesedett, majd 1984- ben, halálával lezárult. Régi-régi vitánk tárgya ma is: milyen legyen a költészet?! Mindenképpen emberközpontú legyen! Mondják, az utókor legtöbbször hálátlan a költőhöz, elfelejti. Irodalmunk felnőtt, színesebb lett és gazdagodott, világirodalmi hatások árnyalják és fiatal nemzedékek fejlesztik tovább. S a kérdés változatlanul fennáll: milyen legyen a költészet? A kor igazságai és saját tapasztalataink is arra intenek, hogy a versben, a költőben meglegyen, ami Gyurcsó Istvánban megvolt! Az emberrel szembeni nyitottság melegsége és a hit, amely a magyar nemzeti kisebbség fáradhatatlan munkásává és hűséges költőjévé tette őt. Minden hiedelemmel ellentétben a verset, a könyvet, a szellemi teljesítményt és művészi alkotást az élet avatja értékké és hitelesíti. Gyurcsó István életműve mára hitelesült! Könyvei mellett a nevét komoly alapítvány is élteti tovább, szellemisége így is :q közéletünkbe épül. A jelen felavatott emlékmű £ pedig már a halhatatlanságot készíti elő;0 számára, ha van egyáltalán emberi halhatat- ^ lanság! Az emlékművek élnek, néznek és ť és megbecsülés élteti őket. Lehet, mindaz, amit mondok, csupán metafora és szimbólum, ám a költőnek, a költészetnek mindkét fogalom fontos értéke és pótolhatatlan igazsága. Talán a költő emlékmása is csak szimbólum, egykor élő voltának meghosszabbítása, ám olyan szimbólum, amelyik él! S ahogy szülőfaluját figyeli majd, ahogy állandóan jelen lesz ezen a helyen, mint a domb a falu fölött, ahogyan a falukép nélkülözhetetlen része lesz, arra emlékeztet, hogy a költő életünk szerves részévé vált, ha talán nem is gondolunk rá, akkor is velünk és bennünk él. Olyanná lesz, mint az emberiség örökérvényű szellemi kincsei, amelyek nélkül immár embertelen lenne az életünk! A kor nem kedvez a költőnek, más értékeket vagy látszatértékeket részesít előnyben, s a költő egyre némább, szinte már halott. Az anyanyelv az, amely még indokolja létét! A kisebbségi írót, költőt gyakran elfogja a kétely! Ki ismeri még, ki tartja számon, ki figyel rá?! Köszönet a falunak, a közösségnek, az elöljáróknak, köszönet mindenkinek, aki a költőt ily módon felemeli és halhatatlanná teszi! Egyféle válasz ez emésztő kérdéseinkre. Ha van hely a földön, ahol a költő otthon lehet, művészetével megtette, amit megtehetett! Bolyonghat bár a nagyvilágban, egyetemes babérokra áhítozhat, pályázhat díjakra és kacérkodhat a hírnévvel, de otthon valószínűleg csak egy helyen lehet. Ahol örökké él, mert az emberek magukénak vallják, és emlékét tovább éltetik. De a falunak is jó ez, jó a szülőhelynek, ahol otthon van a költő! A költők általában ott vannak otthon, ahol a kultúra, az emberség, az önérzet is otthon érzi magát. Amikor a közösség ragaszkodik önmaga értékeihez, s a múltját védi, vállalva és felemelve hagyományait, akkor a maga jelenét építi, és a jövőjén munkálkodik. Gyurcsó István friss emlékműve ezt bizonyítja meggyőzőn! DUBA GYULA (Elhangzott Garamkövesden, a költő szobrának ava-
