A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-02 / 49. szám
UÉTEGTAJAK PETRONIUS A z efezusi özvegy Petronius Arbiter az ókori közélet és irodalom egyik legérdekesebb egyénisége. Nero császár főudvarmestere, később összeesküvés gyanújába keveredett, s Nero öngyilkosságra kényszerítette. Petronius töredékesen fennmaradt müvében (Satiricon) regényes-szatirikus körképet fest kora társadalmáról. Művének legnagyobb összefüggő része: Trimalchio lakomája. Ebben művészien keveri a verset és a prózát, az irodalmi és népnyelvet, s ízesen ad elő anekdotákat, népi történeteket, babonás hiedelmeket és novellákat. örömeit, ameddig lehet? Maga ez a kiterített holttest is bizonnyal arra int: élj! Senkinek sincs kedve ellenére, mikor hallja, hogy enni s élni unszolják; nos hát az asszonyka is, a több napos koplalástól kiéhezetten, immár belenyugodott, hogy megtörjék állhatatosságát, s éppoly mohón töltekezett az étellel, mint a szolgáló, aki előbb adta meg magát. Különben tudjátok, hogy ha az ember jóllakott, miféle kísértés szokta legtöbbször megkörnyékezni. A katona most ugyanazokkal a gyöngédségekkel vette ostrom alá az asszony erényét, amelyekkel az elébb rávitte, hogy kedvet kapott az élethez. Az erényes nő észrevette, hogy az ifjú csinos és szépszavú; a szolgáló is igyekezett az asszony hajlandóságát a katona felé fordítani, s egyre-másra mondogatta: Egy efezusi asszonynak olyan szemérmetes híre volt, hogy még a szomszéd országokból is tódultak az asszonyok a csodálatára. Mikor a férjét eltemette, nem érte be azzal, hogy rendes szokás szerint kibontott hajjal kísérje a gyászmenetet, s hogy meztelen keblét a gyászoló közönség szeme láttára öklözze, hanem a sírboltba is követte a halottat. Mikor a holttestet görög szokás szerint a föld alatti sírban nyugalomra helyezték, ott őrizte és siratta éjjel-nappal egyfolytában. így sanyargatta magát, éhhalálra kárhozottan, és sem szülei, sem rokonai nem tudták szándékától eltéríteni. Utoljára még a hatóság is elutasító válasszal jött vissza, s az egész város elsiratta a páratlanul hősies asszonyt, aki már ötödnapja tengődött élelem nélkül. Csak egyetlen hűséges szolgálója maradt mellette, együtt sírt a gyászoló özveggyel, s megigazgatta a síremléken álló lámpát, valahányszor hunyadozni kezdett. Csak róla beszélt az egész város, és minden rendű és rangú ember úgy magasztalta, mint a hitvesi hűségnek és szerelemnek páratlanul ragyogó példáját. Ekkor történt, hogy a tartomány kormányzója keresztre feszíttetett néhány rablót, éppen ama sírbolt közelében, amelyben az asszony zokogott, imént meghalt férje fölött. Nos, az első éjszakán az a katona — aki a kereszteket őrizte, hogy le ne lopják és el ne temessék a holttesteket — élénkebb világosságot látott csillogni a síremlékek közt, és panaszos zokogás ütötte meg fülét. Ösztönös emberi gyengeségből szerette volna megtudni: ki az, s mit csinál? Lement hát a sírboltba, s amint meglátta a gyönyörű asszonyt, az első pillanatban, mint valami tüneménytől vagy túlvilági kísértettől megdöbbent, s a lába szinte a földbe gyökeredzett. De aztán, mikor meglátta a kiterített holttestet, és észrevette a körömmel összevissza hasogatott könnyes arcot, kitalálta, miről van szó: ez az özvegy nem tud megvigasztalódni férje halálán. Odahozta hát a sírboltba szerény vacsoráját, és vigasztalni kezdte a gyászoló asszonyt: ne makacsolja meg magát fölösleges fájdalmában, ne gyötörje keblét hiábavaló jajveszékeléssel, hisz mindnyájan erre a végre s ebbe a hajlékba jutunk — s más effélékkel, amikkel a sebzett szíveket gyógyítgatni szokták. De az asszonyt felzaklatta a kéretlen vigasztalás, és csak annál elkeseredettebben marcangolta keblét, s kitépett hajfürtjeit a kiterített holttestre szórta... De a katona nem tágított, tovább unszolgatta az asszonykát, s étellel kínálgatta, míg végre a szolgáló áldozatul esett a bor kísértő illatának, s elsőnek nyúlt a szívesen kínált étel után; aztán hogy az ételtől-italtól felüdült, maga is ostromolni kezdte asszonya makacsságát, és kérdezgette: — Mi hasznod lesz belőle, ha megöl az éhség, ha elevenen eltemetkezel, ha — mielőtt a végzet úgy kívánná — önként feláldozod az életedet? Azt hiszed, ezzel a holtnak a hamva s a lelke törődik? Akarsz-e újra élni? Akarod-e, asszonyi balgaságod félrevetve, élvezni az élet NAGY ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓJA ... miért szállsz szembe a szép szerelemmel? Nem jut eszedbe, kiké ez a föld, hol megtelepedtél? De minek kerülgessem a dolgot? Az asszony testének ezt a részét sem tagadta meg tőle: a győztes katona mind a kettőt meghódította. Együtt feküdtek le hát, s nemcsak ezen az egyetlen éjszakán, amelyen nászukat tartották, hanem másnap is, harmadnap is, de természetesen magukra zárták a sírbolt ajtaját, hogy ha valami ismerős vagy ismeretlen a síremlékhez vetődik, azt higgye, hogy a világ leghűségesebb asszonya férje holttestén kilehelte lelkét. A katonának különben nagyon tetszett a csinos asszony s a titokzatos kaland, és amennyire a pénzéből futotta, mindenféle finom ennivalót összevásárolt, s mihelyt az éj leszállt, levitte a sírboltba. Nos, az egyik keresztre feszített gonosztevőnek a hozzátartozói észrevették, hogy az őrzés nem olyan szigorú, tehát éjjel levették a keresztről, s megadták neki a végtisztességet. így fogtak ki a katonán, mialatt elhanyagolta szolgálatát. Mikor másnap észrevette, hogy az egyik keresztről hiányzik a holttest, megrémült a rá váró büntetéstől, s elmondta az aszszonynak, mi történt, és hogy ő bizony nem várja meg a bírói ítéletet, hanem a tulajdon kardjával ítélkezik önmagán a kötelességszegésért, tehát adjon helyet majd a holttestének, hadd nyugodjék együtt férje és szeretője ebben a végzetes sírboltban. Az asszony azonban éppolyan könyörületes volt, mint amilyen erényes, és így felelt: — Isten ments, hogy egyszerre éljem meg annak a két embernek a temetését, akik nékem a legkedvesebbek voltak. Akkor már inkább keresztre akasztom a holtat, mintsem megöljem az élőt! És szavaihoz híven kivétette vele a koporsóból férje holttestét, és fölszegeztette az üres keresztre. A katona kapva-kapott az elmés aszszony ötletén. Másnap aztán váltig csodálkozott a nép: hogy a csudába is mehetett föl a halott a keresztre?... Révay József fordítása 16
