A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-25 / 48. szám
EGTAJAK A Z Ö R E G A S S Z O N Y TÓTH ELEMÉR — így, ni — mondja az ágy fölé hajló fehér köpeny. Milyen furcsa, gondolja magában. Aztán úgy érzi, hogy egy nagy szúnyog telepedett a karjára, és most próbálja kiszívni maradék vérét is. Ki látott már fehér köpenyes szúnyogot? Csodálkozik. A zümmögés hol erősödik, hol meg halkul a füle körül. Vagy a fülében? Igen. A szúnyog mintha a fülében körözne. Csak az lehet. Aztán a zümmögés hirtelen hangokká csomósodik. — Nem enne valamit, anya? A fehér köpenyes szúnyog most hirtelen elrepül. — Már csak az orvosság tartja — hallja most messziről. Fölismeri a hangot. Hiszen ez az orvos hangja. Hogy kerül ide az orvos? — kérdezi magától, és megpróbál arrafelé nézni, amerről a hang jön. Nem sikerül. Sápadt, aszaltszilva-arcát kövér párnák veszik körül, és erősen tartják. A hatalmas dunyha is marasztalóan szorítja. — Nem akarok én sehova menni — motyogja maga elé, és valami keserűvel telik meg a szája. Nagyot nyel. — így, ni — mondja újra a fehér köpeny. — Ettől majd megnyugszik. A szúnyog újra ott döngicsél valahol a fülében. A zúgás egyre erősödik, majd hirtelen minden elcsendesedik. Messziről, nagyon halkan harangok csilingelését hallja. — Ki halt meg? — kérdezi tisztán, érthetően, s a fejét megpróbálja egy picit megemelni, hogy a szobában körülnézhessen. Tudja, hogy a menye itt van, de csak homályos, elmosódott árnyakat lát. — Senki. Senki se halt meg. Miért? — hallja a menye fáradt hangját. — Harangoznak — mondja, és apró egérszemével újra a szoba homályába mered. A fehér köpeny ismét itt lebeg felette, aztán újra eltűnik. — Majd még visszajövök — hallja az ismerős hangot és az ajtónyikorgást. Károgó hang csap a fülébe. — Jaj, Erzsi, Erzsi, hát így megöregszünk mindnyájan. Bizony, így megöregszünk. Megismeri a szomszédasszony hangját. Csodálkozik. Hogy kerül ez ide? Nem szól, nem szereti a szomszédasszonyt. Sose szerette. Kövér, mint a malac. Nem dolgozott világéletében. Csak a készet leste. Az amerikai csomagokat. Mindig is utálta azokat, akik nem szerettek dolgozni. Igen. Ő egész életét munkával töltötte. A semmiből kezdték... Öt gyereket szült. Három lányt adott férjhez, és nem is akárhogyan... — A kutya istenedet! — robban be egy hang az ablakon. — Látod-e, mit viszel magaddal? — kárál tovább a szomszédasszony. — Hát ezért kaparkodtál? Nem figyel a szomszédasszonyra... A szúnyog helyét most kakukk váltja fel. Tizenhatot kakukkol benne. Igen. Most vagyok tizenhat éves. Nevet. A réten szalad a kis liget felé. A kakukk még mindig kiabál. Huszonnégy éves fiatalember fut utána. Igen. Pontosan tudja, hogy huszonnégy éves. Kiszolgált katona. Már régen kinézte magának. Egyre lassabban fut. A fiú beéri. A kakukk hangja robbanásszerűen hal el... Akkor, ott... Jóleső meleg járja át fáradt, fonnyadt testét. — Már csak az orvosság... — hallja az ismerős hangot. Buta orvosok. Mindig csak fontoskodnak. Azt hiszik, az ő orvosságaik váltják meg a világot. Legyinteni szeretne, de ez a hatalmas dunyha-cet elnyelte a kezét, sőt talán az egész karját. — Enne valamit, anya? — hallja a menye hangját. A magasból szól a hang, a komód tetejéről. Mit keres vajon a komód tetején a menye? Ezen elgondolkodik. Aztán az orrába csap a bútortisztító jellegzetes, émelyítően csípős szaga. Ennek bizony így kell lennie, gondolja helyeslőén. — Hó, hé! Meg vagy te veszve?! — zúdul be a hang újra az ablakon. — Enne valamit, anya?! — kérdezi újra a komód. Tagadólag billenti meg a fejét. — Pedig enned kellene — mondja tele szájjal a szomszédasszony. A leheletének túrós kalács szaga van. Ha én nem kaparkodtam volna, hova jutunk?! A férfi mind egyforma, a legrendesebbje is. Elfolyik a kezük közül minden. Az övé is... Pedig sose volt kocsmázó. Soha nem kellett érte menni, mint más asszonynak. "Vagy ón, vagy a kocsma!" — Bizony, bizony — hallja ismét a szomszédasszony hangját, de most se figyel rá. Nem érdekli, hogy mit mond. Mit is mondhatna? A kakukkra figyel újra. Most közelebbről szól. Aztán a kakukkolás vonatkerekek csattogásává változik. Igen, igen, a vonat... Szalad a vonat mellett, a vonaton ott a férje, az a szép szál legény, viszik katonának, háború van... Majd a lelke szakad ki, úgy rohan, az oldala is szúr, a vonat mégis lehagyja, elhúz mellette... — Kedves feleségem — hall egy reszkető, ijedt hangot. — El ne menj még, itt ne hagyj, kedves feleségem! — A hang sírós. Töri a fejét. Honnan ismeri ő ezt a hangot? De hiszen... De hiszen ez annak a szép szál legénynek a hangja... Hogy megöregedett... — Jó feleségem voltál — mondja újra a sírós hang, és egy reszkető szálkás kéz simogatja esetlenül az övét. A szúnyog és a kakukk most versenyre kelnek. A két hang cibálja, tépi egymást. Bebújik a dunyha alá, a párnákba, felcsapódik a mennyezetre, majd meg az ágy alól szól. Aztán hirtelen csend lesz. — Te vagy az, Bálint? — suttogja maga elé. — Hát hazajöttél? Mégiscsak hazajöttél? Hogy vártalak... Hogy vártalak... — Aztán már csak magának mondja befelé. Jaj! Gyorsan, gyorsan. Csibét vágok. Finom csibelevest főzök. Jaj, jaj! De sovány vagy. Mit tettek veled, istenem, mit tettek veled! Nézd csak a lányunkat, hogy megnőtt azóta. Nézd csak, hogy megnőtt... A leves, az majd rendbe hoz... De nehéz volt, jaj, de nehéz volt... Nézd a lányodat, Bálint, nézd, hogy megnőtt... A szeméből borsónyi könnycsepp gurul ki, és felivódik a fáradt arc barázdáiban. A kakukk elkergette a szúnyogot, és most veszettül, diadalittasan lármázik. Ott ülnek a közelében, a liget szélén, egy hatalmas pokrócon. A kislány 16
