A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-15 / 29. szám
SORSOK Ungváriéi Honoluluig • Kovács Mária a Dél:afrikai Köztársaság pozsonyi nagykövetének a személyi titkára. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen, s már akkor tudtam, hogy nem mindennapi sors az övé. Marika a volt Szovjetunióban, Ungvárott érettségizett, s csak utána települt át családjával Szencre, Szlovákiába. Az egyetemi évek elmúltak, egyre ritkábban találkoztunk, ám ha egyszer-egyszer összefutottunk, mindig valami érdekeset mesélt, valami mindig történt vele. Egyszer aztán megkértem, mondja el eddigi életét lapunk olvasóinak, hiszen bizonyára sokan akadnak közülük, akik szívesen olvassák az érdekes történeteket. De kíváncsi voltam a család, a nagyszülők történetére is, amely, sajnos, nagyon szomorú, hiszen annak idején senkit sem kímélt a történelem. Könnyű volt az elhatározás, a megvalósítás azonban annál nehezebb. Marikával hetente többször is telefonbeszélgetéseket folytattam, olyan időpontot igyekeztünk találni, amely mindkettőnknek megfelel. Az én részemről ez könnyen ment, ám Marika folyton az idővel birkózott. Szinte állandóan programja volt. Hivatalos utakra járt, a nagykövet vendégeit fogadta. Szabad ideje nagyon ritkán van. Egyszer a következőképpen vetett véget telefonbeszélgetésünknek: "Bocsánat! Gyanús alakok ólálkodnak a követség autója körül. Rohanok!". Mégsem adtam föl. íme, az eredmény: • 1956-ban Ungváron születtem. Otthon magyarul beszéltünk, ez természetes is volt, hiszen magyarok vagyunk. Ám mivel a városban nem volt magyar óvoda, angol tagozatos orosz óvodába kerültem (a bátyám is odajárt). Még talán négyéves sem voltam, amikor kijelentettem: angoltanárnő leszek, és lord lesz a férjem. Anyu erre azt mondta: ez a gyerek beteg. Az óvodai nevelőink is csak könyvből ismerték az angol nyelvet, de azért valami A Cambridge-i Egyetem udvarán mégis formálódott bennem. Szüleim féltettek, mert addig orosz szót keveset hallottam, de az első nap után rájöttek, hogy menni fog. Igazuk is lett. Úgy megtanultam oroszul, hogy az oroszok közül is sokan orosznak tartottak. A tízéves iskolát 1963-tól 1973-ig látogattam. Az egyik legjobb orosz iskolába kerültem, ahol az angolt már első osztálytól kezdve tanították. Egyetlen magyar voltam az osztályban. A második osztályból még az ukrán nyelv is kötelező volt. Szerintem ha valaki kisgyerekkorától tanul nyelveket, nem lehetnek különösebb problémái. Iskoláskoromban minden időm be volt osztva. Délutánonként zeneiskolába vagy tréningre jártam (elég magas vagyok, kb. hat évig kosaraztam). Zene nélkül nem tudom elképzelni az életemet. De érdekelt és érdekel minden, ami izgalmas és nem mindennapi. Abban az időben a karácsony, húsvét tabu volt, az akkori rezsim szerint nem volt szabad megtartani az egyházi ünnepeket. Sőt, az ilyen ünnepek idejére gyűléseket rendeztek, vagy valami akciót az iskolában. Szüleim vallásos szellemben neveltek bennünket, de templomba nem járhattunk. Vagy templom, vagy iskola. Anyuék azt akarták, hogy őszinte emberek legyünk, ezért elmondták, hogy bizonyos dolgokat hogyan értékelnek a mi családunkban, hogyan az iskolában és hogyan kint az utcán. Idősebb korunkban nekünk kellett választani, hogy mit tartunk helyesnek, hiszünk-e vagy sem, s ha igen, akkor miben, és hogyan fogjuk beosztani az életünket. A történelmet úgy tanultuk, ahogy az akkori rendszernek megfelelt. Ügy 13—14 éves lehettem, amikor már magam is eszmélni kezdtem, és a környezetemben is jobban körülnéztem. Észrevettem, hogy kikkel barátkoznak szüleim Ungváron. Amikor előkerültek a régi fényképek, amelyeken hosszú ruhában teniszező hölgyeket fedeztem fel, elkezdtem érdeklődni. Megkérdeztem például, miért is állunk meg egy bizonyos ház előtt, miért is néz rá anyu nosztalgiával. Akkor tudtam meg, hogy amikor a II. világháború idején Ungvárt elfoglalta a szovjet hadsereg, néhány családot egyszerűen kilakoltattak, durván szólva kidobtak a házukból az utcára. Az egyik az édesanyámék családja volt. Megfosztották őket mindenüktől. Nagyapám jó hírű ügyvéd volt. Sok embernek segített, sokan ismerték és tisztelték. Egy időben a kassai ügyvédi kamara elnöke volt. A család jómódban élt. Egy napon nagyapámék elmentek a templomba, s amikor hazajöttek, már csak egy váltás fehérneműért engedték be őket a saját házukba. Nagymamának még a tartalékszemüvegét is ott kellett hagynia. Nagyapát elvitték, a tárgyalás zárt ajtók mögött folyt. Nyilvánvaló volt, hogy a vagyona kellett. Hat év börtönbüntetésre ítélték. Politikai fogolyként Kazahsztánba került, ahonnan, sajnos már sohasem tért vissza. Csak néhány évvel ezelőtt rehabilitálták. Az egész családot tönkretették. Édesanyám, a nővére és a nagymama a nulláról kezdték. Dédanyám, aki egész életében együtt élt velük, a történtek után idegösszeroppanást kapott, s még hat évig élt. Nagymama ápolta abban a bérelt szobában, ahol meghúzódtak mindnyájan. Anyu, aki akkor 16 éves volt, mint politikai elitéit lánya, nem folytathatta az iskolát, még munkába is néhéz volt elhelyezkednie. Néhány holmi szerencsére megmenekült. A háború idején ugyanis egy kisebb 4 A HÉT
