A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-15 / 29. szám

SORSOK

Marika háta mögött Nagy-Britannia történelem előtti időkből származó híres szentélyének, a Stonehenge-nek az oszlopai

bomba esett a házra, s a család félt, hogy még több találat éri az épületet. A bejárónő, Mariska néni, aki szinte családtag volt, felajánlotta, hogy néhány dolgot elvisz, s ha vége lesz a háborúnak, visszaadja. így is történt. Ezzel abban a nehéz helyzetben nagyon sokat segített anyuéknak, mert az első hónapokban élelmet tudtak szerezni. Mariska nénire, aki még engem is segített dajkálni, mindnyájan szeretettel emlékezünk.

14 éves lehettem, amikor szünidőben a telefonközpontban brigádoztam. Egyszer csak zenés gyászmenet közeledett. Összecsődült az utca. Orosz szokás szerint nyitott koporsó, rengeteg virág. Lementem és megkérdeztem egy idősebb nénitől, hogy kit temetnek. A néni rám nézett, és azt mondta: "Ez a nő, akit most temetnek, nagyon sok rosszat csinált. Nektek is." Később tudtam meg, hogy ő volt az, aki megkaparintotta nagyszüleim házát és vagyonát. A sors furcsa változásokban nyilvánul meg. Úgy hallottam, hogy ez a nő azokat a kézimunkákat akarta benzinben kimosni, amelyeken nagymamám dolgozott hosszú éveken át. A kád fölé hajolt, és beleszédült a benzinbe. Én akkor nemigen tudtam fölfogni, hogy létezik olyasmi, ami viszszaüt. A jót is, a rosszat is visszakapja az ember.

Amikor mindezt megtudtam, elkezdett bennem forrni valami, hogy csak azért is megmutatom: képes vagyok valamit elérni. Egyrészt magam, másrészt környezetem miatt. Hiszen nehéz körülmények között neveltek. Azt hiszem, én nem lennék képes arra, amit a szüléink tettek a mi érdekünkben.

De térjünk vissza a múltba. Annak idején

Marika a híres római falon, amely most Anglia és Skócia határát jelöli

nagyapámhoz került egy szenei származású joggyakornok, aki megismerkedett a nagynénémmel, és nagyon szép kapcsolat alakult ki közöttük. Ám közbejött a háború, majd utána pár hónappal 24 órán belül lezárták a határokat. Amikor Hruscsov került hatalomra, nagynéném végre átjöhetett Szencre, s tizenegy évi várakozás és távoliét után végre megtarthatták az esküvőt. Nagynénémmel együtt nagymamám is áttelepült. Mindez egy héttel az én születésem előtt történt. Négyéves koromban láttam először a nagymamámat, akkor jöhettünk először látogatóba. Kétévenként engedélyezték a látogatásokat, de mindig otthon kellett maradni valakinek "zálogban" a családból. Mindig apu hozta meg az áldozatot, ő maradt otthon. Egyszer nagy szerencse ért: mind a négyen kijöhettünk. A felnőttek összedugták a fejüket. Úgy döntöttek, hogy nemcsak a családegyesítés szempontjából, hanem a gyerekek jövője érdekében is jobb lesz, ha áttelepülünk ide. Kétévi huzavona után végre sikerült. 1973-ban, amikor leérettségiztem, áttelepültünk. Ezzel édesanyám álma vált valóra, akit sok gyerekkori kedves emlék is fűzött Szlovákiához, mert dédapám lublói származású volt.

Kezdetben brigádozni mentem a nagyfödémesi óvodába, aztán szeptembertől sikerült bejutnom a szenei nyelvi előkészítőbe. Közben a magyar alapiskpla napközijében tanítottam egy évig. így legalább egy kis pénzhez jutottam. Az egész család sokat dolgozott. Összetartottunk. A megértés, a szeretet mindig megvolt köztünk, s ez nagyon segített, és mostanáig is sokat jelent számunkra.

Tanulmányaimat 1974-ben a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán, orosz-angol szakon folytattam. Eredetileg asztronómiát és matematikát akartam hallgatni, de az itteni középiskolákban annyira más volt a tananyag, hogy inkább az említett két szakot választottam. A szünidők alatt is dolgoztam: útfestéstől kezdve, tévéstatisztáláson át sok mindent csináltam.

Amikor már mindnyájan úgy éreztük, hogy kiderült az ég felettünk, pótolhatatlan veszteség ért: 1978-ban édesapám súlyos betegség és sok szenvedés után meghalt.

1979-ben befejeztem az egyetemet. A Slovnaft középiskolájába kerültem, nappali és esti tagozaton tanítottam. Az ott töltött egy év alatt sok mindent megtanultam. Például azt is, hogy hogyan kell bánni nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is. 1980-ban a Szlovák Műszaki Egyetem nyelvi tanszékére kerültem, és tavalyig ott tanítottam.

Utazni mindig szerettem. Minden lehetőséget megragadtam, hogy világot láthassak. Az ún. szocialista blokk országait végiglátogattam, később pedig tolmácsként kétszer is megjártam a csodálatos Görögországot. Mindegyik utamról felejthetetlen emléket őrzök.

Két nagy álmom volt: látni Londont és San Franciscót. Az egyik 1986-ban teljesült. Egy hónapig tartózkodtam ösztöndíjasként Angliában, a Readingi Egyetemen, közel Londonhoz. Sokfelé megfordultam az országban. Úgy érkeztem oda, mint "Ninocska", hiszen akkor voltam először Nyugaton. Két dolgot vettem észre azonnal: az élénk színek sokaságát és az emberek udvariasságát. London igazán méltó világvárosi híréhez gazdag történelmével, műemlékeivel, a világ minden tájáról odaköltözött színes lakóival, a rengeteg turistával. Hogy felejthetetlen emlékeim közül csak a legfontosabbakat említsem: a British Múzeum, a Nemzeti Galéria és a Taté Galéria, a Piccadilly, a Westminster és a St. Paul katedrális, a Tower, a greenwichi híres obszervatórium, a hamptoncourti kastély.

Londonnak, mint minden nagyvárosnak, van egy másik arca is. Egy szombat délután térképpel a kezemben a várost jártam, mikor hirtelen azt vettem észre, hogy egyedül vagyok az utcán. Rossz érzésem támadt, elfogott a félelem. Úgy éreztem, hogy innen minél előbb el kell menekülni. Érdekes, hogy pár utcával tovább már egy sereg emberbe ütköztem, ahol egészen más volt a légkör. Sok mindennel találkoztam ott, amiről azt hittem azelőtt, hogy csak filmen létezik.

Igazi barátokra is találtam Angliában, akik lehetővé tették, hogy nemcsak Londont, és környékét, hanem Cambridge-t, Oxfordot, Bath-t is lássam. Lincolnon és Yorkon keresztül eljutottam északra egészen addig a rómaiak építette falig, amelyik elválasztja Angliát Skóciától.

(Folytatjuk) Lejegyezte: Melaj Erzsébet

A HÉT 5