A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-11 / 46. szám
mi t*lr*í Maratón 100 méteren Az ünneplés szokatlan módját választották azok a magyar drámaírók, akik szeptember 21 -éré, a magyar dráma napjára drámaversenyt hirdettek. A szellemes ötlettől vezérelve három bátor alkotó — Siposhegyi Péter, Hernádi Gyula és Spiró György — arra vállalkozott, hogy egy adott témára néhány óra alatt egyfelvonásost ír. Pár perccel fél nyolc után a Mai nap című napilap aznapi számának cikkei közül sorsolás útján választották ki "összecsapásuk" témáját, amely Fortuna akaratából — sokak derültségére — az aznapi időjárás—jelentés lett. Miután a három írónak "föladták" a leckét, azok elvonultak saját "alkotócelláikba", s pontban nyolckor hozzáláttak a munkához. Hernádi az alkotás leghagyományosabb módját választotta, töltőtollal rótta papírjaira a sorokat, Spiró kivételesen szövegszerkesztővel dolgozott. Siposhegyi bizonyult a legkényelmesebbnek, ő gépbe diktálta készülő művét. Mindenki meglepetésére először Hernádi Gyula állt fel asztalától, tizenegy óra után pár perccel elkészült. Alig fél órával később Siposhegyi is letette a tollat. Spiró György írt a legkomótosabban, művének megszületésére háromnegyed egyig kellett várni. Ám így is nagyon elégedett volt teljesítményével, hiszen Shakespeare, akit jóval jelentősebb szerzőnek tart magánál, átlagban fél évet szánt egy-egy müvére. Az előzetes megállapodások szerint a minimum 30 oldal terjedelmű alkotások színpadra állítására három rendezőnövendék vállalkozott. A színpadi munka fél háromkor indult. Este hét óra tíz perckor Gyurkovics Tibor, a játék ceremóniamestere már be is konferálta az első darab ősbemutatóját. A művek, amelyekben csupán a téma volt közös, és az, hogy valamennyiben három nő és három férfi szerepelhetett, úgy kerültek bemutatásra, hogy a közönség nem tudhatta, kinek a művét látja éppen. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy a színészek akkor tudnak nagyot teljesíteni, ha nyakuk körül szorul a hurok. Az alapos felkészülés lehetetlensége miatt ezúttal is kibújt belőlük a homo ludens, és segítségükre sietett improvizációs készségük is. Az éjszakába nyúló, heroikus küzdelmet hozó versenynap végén a szervezők a közönségre bízták az értékelést. Az érvényes színházjegyekkel voksoló közönség véleménye alapján 141 szavazattal Spiró: A délnyugati szél című darabja vitte el a pálmát, 122 szavazattal Hernádi Kisüt a nap című egyfelvonásosa lett a második. Harmadik helyen — 101 szavazattal — Siposhegyi: Május 2. című alkotása végzett. A Magyar Rádió egyenes adásban számolt be a 21-én este történtekről, az MTV stábja 50 perces összefoglaló műsort készített az izgalmakban bővelkedő napról. A műhelybeszélgetésekkel is tarkított műsor elsősorban azt kívánta bemutatni, hogyan születik egy (illetve három!) darab és annak színházi előadása alig tizenegy óra leforgása alatt. Zsebik Ildikó Meddig terjed az irodalom? Hogy a kultúra fogalmába, illetve egy kulturális szervezet tevékenységébe sok minden "belefér", azt legalábbis a nagysurányi memorandumok óta mindenki tudja, ám hogy az irodalom meddig terjed, s mi mindenre terjed ki, azt csak mostanában, a Literárny týždenník ("Irodalmi hetilap") legújabb számait lapozgatva kezdi sejteni az olvasó. Azokon az oldalakon, melyeken az "antivilágban" még jelentős — méghozzá közép-európai, de legalább szlovákiai viszonylatban jelentős — írókkal készített interjúkat közölt hétről hétre a lap, az idei 42. (október 14-i) számban már egy Ivan Gašparovičcsal (a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának elnökével) folytatott beszélgetést olvasunk, amelynek annyi köze van az irodalomhoz, hogy Gašparovič beszélgetőtársa, azaz a hozzá intézett kérdések feltevője Lubos Jurík író. A Definovať spoločný záujem (Meghatározni a közös érdeket") címmel közölt interjúban rengeteg figyelemre méltó megállapítás olvasható, a legérdekesebb azonban kétségtelenül Gašparovičnak az a nézete, hogy a csehszlovák állam feloszlatásakor "Az volt a szerencsénk, hogy a tárgyalásokat kizárólag egyetlen párt — a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom — vezette. El sem tudom képzelni, mi történt volna, ha a tárgyalóasztalnál szlovák részről több politikai szubjektum ült volna, mindegyik más-más programmal s a föderáció felosztására (vagy fel nem osztására) vonatkozó más-más nézettel". Arra a kérdésre viszont, hogy miért nem kaphatnak a magyarok Dél-Szlovákiában autonómiát, ezt a választ olvassuk: "Dél-Szlovákiában körülbelül fél-Félképek millió magyar él, de csaknem egymillió szlovák is, ez nemzetiségileg vegyes terület. Ez egyszerűen realitás, amelyet respektálni kell. A magyar politikusok stratégiája azonban hosszú távú, s nekünk semmi biztosítékunk sincs arra, hogy az autonómia kialakítása után nem próbálják meg — mondjuk népszavazással vagy a nagyhatalmak patronálása alatt kötött nemzetközi szerződésekkel — Magyarországhoz csatolni Dél- Szlovákiát." Ezzel kapcsolatban persze rögtön felötlik az emberben a gondolat, hogy például egy esetleges népszavazás során hogyan szavazhatná le a vegyes népességű területen élő félmilliós magyarság az ugyanott élő egymilliós szlovákságot, a legmegdöbbentőbb azonban nem ez (tudniillik, hogy a DSZM képviselői már a szlovákság lojalitásában sem bíznak), hanem az, hogy Gašparovič szerint az egyetlen párt vezetésével és akarata szerint végrehajtott "országfelosztás" rendben van, a népszavazástól viszont félni kell. A címben feltett "Meddig terjed az irodalom?" kérdés mellé ezek után egy másikat is állíthatunk: "Mi az a demokrácia?" Október folyamán egy magyarországi fotóművész, Herendi Péter alkotásait mutatta be a pozsonyi Profil fotógaléria Félképek címmel. Ez olyan esemény volt, amelyre oda kellett figyelni, hiszen az utóbbi években — a Pozsonyi Magyar Kulturális Központ rendezvényeitől eltekintve — nemigen találkozunk magyar képzőművészek alkotásaival fővárosunkban. A ma negyvenegy éves Herendi Péter 1991-ben csatlakozott ahhoz a művészeti csoportosuláshoz, amely a Light-Shadows (Fény-Árnyék) nevet vette fel, s a nálunk bemutatott képek is azt demonstrálták, mit lehet e kettősségből kihozni. A két kis teremből álló galéria első helyiségében a művész olyan minimal-art kompozícióit láttuk, amelyek több külön-külön fotóból állnak, s ezek összessége adja magát a műalkotást. A "végeredmény" nagyon megkapó volt, a teremben valami csodálatos-szomorkás hangulat uralkodott. A második teremben már egymástól elkülönített, "magányos" képek lógtak a falon: ezek egy-egy tárgy mikrovilágát, sőt "lelkét" igyekeztek visszaadni. A művész felnagyította a tárgyakat, s a fény és az árnyék segítségével azokat a részleteket hangsúlyozta, amelyekre különben aligha figyel fel valaki. Izgalmas és elgondolkodtató volt Herendi Péter kamaratárlata, s reméljük, nemsokára újra találkozunk fotóival. (-bet)-ver-18
