A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-11 / 46. szám
HÉTEGTAJAK ÉVORA TAMAYO A na M aria és az Délután négykor hallatszott a robbanás. Szép nap volt. A robbanás füstjéből kis gomba emelkedett fel, amilyen kísérleti atomrobbanáskor szokott. A szalon közepén alig lehetett észrevenni. Ana María maradványait. Anyja, apja és nagyanyja az égett hús kellemetlen szagáról tudták, hogy meghalt, és befogták az orrukat. Az apa úgy tett, mintha szivarozna; nem szerette, ha idegesnek látják. Később eldobta a szivart, s az eltűnt a robbanás hamujában. Az anya eligazgatta térdón a ruhát, és a nagyanya, annak a szabadságnak birtokában, amelyre a szorgalmasan összegyűjtött évek feljogosították, nem restellt szunyókálni a díványon. Egy kézmozdulattal elhessentette a macskát. — Lehet, hogy a macska itt van — mondta az anya —, de valaki mondhatna is valamit. — Elena. Ana Maria anyját hívják Elenának. Ezt a nevet kapta az anyjától, negyvenöt évvel ezelőtt. — Elena, ez a macska mindig itt van; kérlek, ne kiabálj, és hívd be Perlát. Perlát, a cselédlányt, aki mindig náluk szolgált, és aki mindenért felelős volt ebben a házban, csakúgy, mint a másikban, ahol Ana María született, nem is kellett hívni. — Jobban tennéd, ha összetakaritanád ezt az egészet, Perla, ne Is tiltakozz! Perla sose tiltakozott, legkevésbé amiatt, hogy egy kis hamut kell eltakarítania; ő takarította el mindennap a macska hányadékát, a nagyanya köpetét a falról, a hamut az apa ágyából, aki szivarját erősen markolva szokott elaludni, mintha a szivar lenne az evező, amelynek segítségével jobblétre juthatna, a túlsó partra. — Hát végre megvolnánk. Szép kis robbanás volt, és én mindig arról álmodtam, hogy megláthassam, hova jut az ember, ha egy másik ember leigázza. "Nekem aztán édesmindegy, kitakarítok rendesen, feltörölöm az utolsó csepp vért is; te jó ég, ennek a szegény lánynak már vére se volt, Ha ezt elmesélem a szomszédoknak, el se hiszik. Takarítok, takarítok az új seprűmmel, jó, hogy a nagysága olyan előrelátó, mert tegnap vette; lehet, hogy a tejesember nem adott vissza? holnap megkérdezem; igaz lenne, hogy a nagysága kifizette? mert a tejes azt mondja, hogy nem; na, jobb ha befejezem már a sepregetést; hát vége Ana Mariának, már nagyon untam, hogy egész nap olvas; nem tudom, miért nem bírtam, de így volt." — Már be is fejezem, nagysága, tetszik tudni, hogy szeretem rendesen ellátni a munkámat; tetszik látni, már hozom is a toliseprűt, és leporolom a díványt. Perla kinyitott egy könyvespolcnak álcázott szekrényt, szórakozottan kivette a toliseprűt, és végigjártatta a dívány virágain. A nagyanya, akinek azért halt meg az anyja, mert mégse élhet örökké az ember, most sírva fakadt. Időnként teljes lelki nyugalommal zokogott, úgy élvezte a sírást, mintha fagylaltot szopogatna. Tudta, hogy sírásával a fia idegeire megy, aki különben boldog ember. Ezért tette. — Kérem, mama, ne kezdje megint a sírást, gondolja meg, hogy árt a szemének, és súlyosbítja a szürke hályogját. "Elenát, azt szeretném látni, ahogy szenved; azért sírok, mert kedvem tartja; senki ne higgye, hogy Ana María miatt; torkig voltam már a tudákosságával; a férjem ugyanilyen volt.” — Nem azért sírok — sietett az öregasszony kimagyarázkodni a fiának —, a szemembe esett Ana María valamelyik csontjának valamelyik porcikája. — El ne hidd — szakította félbe Elena durva hangja —, minden ragyogó tiszta; különben, nagyanya, ha akarsz, sírhatsz. Talán nem szokás megsiratni a halottakat? "Már megint halottakról beszél Elena, mindig ugyanarról; emlékszem, mikor hozzáment a fiamhoz, akkor atom kor is sírt; azért sírt, mert gyereket akart, és az ostoba azt mondta, hogy mi, mármint a fiam és én, meddők vagyunk; üres fecsegés; mindenesetre örülök, hogy meghalt az egyetlen lánya." — Igen, Elena, de gondold meg, hogy mamának nem valók az ilyen megrázkódtatások. "Megrázkódtatások? A vén boszorkány; éveken át tűrni a nyavalyáit, a rigolyáit, a falánkságát; mamának a legjavát; a férjem örökösen ezen az átkozott vénasszonyon sajnálkozik.” — Perla, kérem, fejezze be, és ne törölje az orrát a kötényébe. Menjen ki, és hagyja már abba — mondta Elena, Félix hitvese. "Miért kell ilyen zsarnoknak lennie; fiatal korában nagyon tetszett nekem; olyan gőgös volt, hogy képes volt a nadrágszíjával elverni, és én élveztem, mert mazochista vagyok; kár, hogy abbagyta; emlékszem, akkor hagyta abba, amikor Ana María megszületett." Félix eligazgatta a lábát fekete bőr házicipőjében; nagy, fényes házicipők, kissé csámpásak, mert Félix lábának volt egy kis hibája, ami miatt rettentően szenvedett. Éjszakánként, mikor senki nem látta, megpróbálta kiegyenesíteni a lábát, és nevetett saját gyermetegségén. Mennyivel jobb, ha egyenes az ember lába, mint ha görbe? — Nagysága, behoztam a kávét. Perla belépett, kezében tálcával és három díszes, lila rózsás csészével. — Ez a kávé nagyon jólesett. "No nézd csak ezt a lányt; az a gyanúm, hogy szerelmes Félixbe, mert ez a kávé jelent valamit; holnap előveszem a konyhában, és megkérdezem, hogy tetszik-e neki a férjem." — Köszönöm, Perla, de mondd csak, jól megmostad a kezedet? Lehet, hogy itt radioaktív mikrobák vannak. — Igen, nagysága, megmostam a kezem; de tényleg azt tetszik hinni, hogy maradhattak itt radioaktív mikrobák? "Már megint mikrobákról beszél, és nem jut eszébe, hogy nálam több mikrobája senkinek nincs; beteg öregasszony vagyok, és szürke hályogom van; hány mikroba lehet egy ilyen szürke hályogban, mint az enyém? Holnap megkérdezem a fiamtól, vagy inkább a szemorvostól; szegény fiam; miatta teszek úgy, mintha nem tulajdonítanék jelentőséget a szürke hályogomnak." — Te, Perla, adj egy kis kekszet, jó lenne a kávéhoz. — Mama, kérlek, árt neked, tudod, hogy az orvos azt mondta, hogy a keksz lisztből van, és a liszt cukorrá alakul, és tudod, hogy cukorbajos vagy. Elena felhörpintette a kávéját, keserűn, a légcsöve úgy járt le s fel, mint egy lift. — Cukorbaj? — kérdezte lelkesen. — Nem tudod, hogy mama cukorbajos? Akárcsak nagyanyám; az is cukorbajos
