A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-11 / 46. szám
FIGYELŐ HÉT Pozsonyi Zenei Ünnepségek ’94 Az október elsején, a zene világnapján indult rendezvénysorozat alcímeként a "zenekarok fesztiválja" elnevezés az egyedül találó. A zene bűvkörében töltött két hét alatt ugyanis tizennégy zenekar mutatkozott be. Megidézve a hallott koncertek emlékét e zenekari defilé úgy elevenedik meg előttem, mintha a Magas-Tátra vonulatát látnám csúcsaival, völgyeivel egyetemben. Mielőtt azonban a részletekbe bocsátkoznék, pozitívan kell értékelnem a koncertek dramaturgiáját: a már ismert műveken kívül több zenei ritkaságot is hallottunk. Ez a nyitóhangversenyre is vonatkozik, melyen a jól felkészült és összefogottan játszó Szlovák Filharmónia lépett pódiumra a cseh Jirí Bélohlávek irányításával. Bevezetőül egy újdonságszámba menő Dvorák-művet, a Scherzo capricciósót szólaltatták meg, míg az est második felében Bohuslav Martinú 1945- ben komponált IV. szimfóniája hangzott el. E két ritkaság között Beethoven V. zongoraversenye képezte a törzsrepertoárt. A bécsi Rudolf Buchbinder 1970 óta szívesen látott vendég nálunk, s most is lenyűgözött tolmácsolásával, melyben a hősi hangvétel és a lírában való alámerülés ideális összhangot képezett. A Sinfonia Warsovia Lengyelhonból jött "összeállítása" félúton van a kamara- és a nagy zenekarok között. Kimondottan virtuóz zenekar és ezt a tulajdonságát karmestere, a német Vohler Schmidt-Gertenbach még jobban kiemelte. Mozart haydni fogantatású bájos "Linzi" szimfóniáját olyan agresszíven rámenős stílusban tolmácsolta, mely rám döbbenetes hatást gyakorolt. Az est szólistája, az ifjú német Antje Weithaas csillogóan játszotta Max Bruch virtuóz hegedűversenyének szólamát. Az est csúcsa számomra azonban a ráadásként játszott Rossininyitány, a Tolvaj szarka volt. A legtöbb külföldit és a hazai közönséget a Philharmonia Hungarica koncertje vonzotta, mert a pulpituson maga Lord Yehudi Menuhin állott, akit ma a "legnagyobb muzsikus" aurája leng körül. Pedig Menuhin mint karmester távolról sem képviseli azt a színvonalat, melyet egykoron mint hegedűművész ért el. Híjával van azoknak a jellegzetes zenekarvezetési tulajdonságoknak, melyek egy Toscaninit, Furtwánglert vagy Karajant zseniálissá tettek, mint igazi muzsikus azonban megbízhatóan "vezet le" egy hangversenyt. A zenekar — a művészet területén örök mementója 1956-nak — magyar emigráns muzsikusokból alakult az akkori kancellár, Konrad Adenauer szárnyai alatt, aki talán ezzel akarta jóvá tenni ama botrányos tettét, amikor 1928-ban Köln polgármestereként "lesöpörte" a színpadról Bartók pantomimját, a Csodálatos mandarint. A vonósgárda kitűnő és zamatosán tartalmas hangzásvilága az aszúborok aranysárgáját idézte meg képzeletemben. Bartók Zenekari Concertóját szólaltatták meg, azt a zenét, mely közel áll Menuhinhoz, hiszen Bartók és ő jól ismerték egymást, a Hegedűszonátát pedig egyenesen Menuhinnak komponálta Bartók. Az est első fele azonban halványabbra sikerült. Menuhin fia, Jeremy Menuhin Schumann a-moll zongoraversenyének szólamát játszotta kottahű tolmácsolásban ugyan, de a Schumann szemérmes férfilírájához vezető ajtót feltárni nem tudta. A kamaraegyüttesek közül csak a Les Musisiens du Louvre néven bemutatkozott csoportot hallottam, s bemutatkozásuk a legnagyobb csemegét jelentette számomra. A párizsi muzsikusok Okko Kamu finn karmester ugyanis a műveket korhű instrumentumokon szólaltatják meg. Hangzásvilágukat így valami sejtelmes füstszerű fátyol lengi körül, ami megadja tolmácsolásuk egyéni zamatét. Händel Concerto grossoiból szólaltattak meg néhányat, majd ezután következett számomra a legnagyobb dramaturgia felfedezés: Jean Philippe Rameau (1683—1764) ötfelvonásos operájának, a Hippolytus és Aricia keresztmetszetének az előadása. Ama képzeletbeli tátrai vonulatban a Gerlahfalvi-csúcsot számomra a Wiener Symphonikerek képviselték. Többször jártak már nálunk, és ismét bizonyították, hogy rendületlenül Európa csúcszenekarai között van a helyük. Testvéreink messze északról elküldték több mint százéves zenekarukat, a Helsinki Filharmóniát. Bár karmesterükkel, a Karajan-díjas Okko Kamuvai Pesten már találkoztam, s Arto Noras, ki jeles mestere a csellónak, már nálunk is szerepelt, a finn zenekultúrát képviselő nagyzenekarral még nem találkoztam. Játékukat hallgatva—élvezve egy csillogó napfényben sziporkázó hófedte táj képe bontakozott ki fantáziámban. Tisztán, áttetszőén muzsikáltak, miközben pompásan megidézték azt a gránittömbszerű monumentalitást is, mely Jean Sibeliusnak, a finn zene óriásának oly jellegzetes tulajdonsága. Játszottak Mahlert, Joonas Kokkonen kortárs szerző csellóversenyét és persze Sibeliust. A Cseh Filharmónia ma is bővelkedik pompás fúvósokban, s vonósai is kifogástalanok, mostani szereplésük mégsem tudott magával ragadni. Ebben a műsorösszeállítás is "ludas", egy jelentéktelen Fibich-művet a ’44-ben eltűnt Viktor Ullman eddig sosem játszott Második szimfóniája követte. De Brahms IV. szimfóniája is csalódást okozott. A zenekart új vezető karnagya — az elmúlt majd’ egy évszázad alatt az első nem cseh karmester! —, a német Gerd Albrecht vezényelte visszafogott érzelmi töltéssel, megfosztva ezzel a művet drámai izzásától. A Moszkvai Filharmónia és karmestere, Vaszilij Szinajszkij külön-külön már járt nálunk. Műsoruk tisztán orosz volt. Prokofjev bájosan üde Klasszikus szimfóniája és Sosztakovics Hatodik szimfóniája között egy jelentéktelen Csajkovszkij-mű hangzott el. A zenekar bravúrosan játszik, én azonban ezzel a csillogóra polírozott és agy vezérelte tökéletességgel úgy vagyok, ahogy Petőfi a zordon Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tájával. Operaszínpadunkon az Otelló előadásán hárman is szerepeltek, akik magukkal hozták a világszínpadok üdvözletét. A címszerepet a ma már 62 éves Carlo Cossutta énekelte bámulatos erőnlétben, Desdemona a drámai hangvételű Lucia Mazzaria volt, a gonosz Jagót pedig Silvano Carroli keltette életre. Az előadást, melyben a hazaiak is dicséretesen helyt álltak, Ondrej Lenárd vezényelte. Ami a legjobban lenyűgözött, az a tökéletes vokális teljesítmények és a színészi kifejezőerő ideális szimbiózisa volt. A zárókoncert ismét a Szlovák Filharmóniának és vezető karnagyának, Ondrej Lenárdnak adott lehetőséget jól ismert erényeik bizonyítására. Játszottak Beethovent, Hindemithet, és a Te Deummal adóztak a 125 éve halott Hector Berlioz emlékének. Hatásos záróakkord a mű, de a maradandót Hindemith zseniális Brácsaversenye jelentette. Meghalt a király! Éljen a király! mondják a franciák, de én azzal az óhajjal folytatom, hogy jövőre az új király legalább olyan bölcsen uralkodjon, mint azt az idei tette. VARGA JÓZSEF 15
