A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-11 / 46. szám
HÉTEMBERNEVELŐK F O D O R A T T ILA — az ügyvezető pedagógus — Téged 1990-ben ismert meg a "világ". Persze, mi, kollégáid már előbb is tudtunk rólad, ha nem többet, annyit, hogy az érsekújvári technikum tanára vagy. Mikor és hol kezdtél tanítani? — 1986-ban az Érsekújvári Elektrotechnikai Ipari Középiskolában, melynek 1976 és 1980 között a tanulója voltam. Egyébként már harmadikos koromban megérett bennem az elhatározás, hogy villamosmérnök leszek, s ha sikerül megszereznem a diplomát, tanárként térek vissza az iskolámba. Ha időnként kezembe kerülnek azok az "előkészületek", melyeket tizenhét évesen írtam, különféle magyarországi jegyzetekből, csak mosolyogni tudok rajtuk. Rengeteg dolgot összeírtam, például csak energetikából vagy száz oldalt. Aztán mint lenni szokott, számos elektrotechnikai témát tanítottam, csak éppen energetikát nem. — Elég sok mérnököt ismerek, aki tanít. Szerinted mi késztethet egy műszaki embert arra, hogy tanárnak menjen? — Nem ártana felmérni. Sok oka lehet. Például a szakma szeretete, a szereplési vágy kielégítése, melyet a tanítás részben megad, a hosszú nyári vakáció, a nyolc óránál rövidebb napi munkaidő, vagy éppen az, hogy az illető másutt nem tudott elhelyezkedni. A testületben, melyben tanítottam, mindegyikre akadt példa. Talán én is benne vagyok a "csomagban" valahol. — Az iskola, melyben felnőttél, kétnyelvű, azaz a tanítási nyelvét illetően szlovák és magyar tagozatos. Most már tudjuk, hogy két oldaláról is ismered. Melyek az előnyei és a hátrányai az ilyen "összevont" iskoláknak? — A hetvenes és a nyolcvanas évek legkeresettebb iskolái voltak az ipari szakközépiskolák. Tán éppen ennek köszönhető, hogy az 1972-ben alapított "újvári ipari" mostoha körülményei ellenére is, egészen jó színvonalat ért el. Tanulóit jól megválogathatta, hiszen néha a túljelentkezés négy—ötszörös volt. Ma viszont már nem ilyen a helyzet, hiszen közismert tény, hogy a középiskolai szakképzés megtorpant. Ennek is számos oka van. Elsőként említeném az oktatásügy általános válságát, mely az ipari iskolák összeomlásának egyik előidézője. Egy nagy átcsoportosulás van kibontakozóban, melynek következtében a gimnáziumok erősödnek meg. A közös igazgatású iskolák előnyeiről sajnos nem tudok mit mondani, mert egy iskolának kellene hogy szelleme legyen, ezeknek pedig nincs. Vagy ha mégis, akkor az — rossz szellem. — Mert? — Mert nem a szakmai épülést szolgálja. Hogy is szolgálhatná, ha elsődleges kérdés lett benne a nemzeti hovatartozás. — Mondod, szerettél tanítani, mégis otthagytad az iskolát, s így most inkább hivatalnok vagy, mint tanár. Miért határoztál így? — Hát nem a jobb fizetésért, mert arra most kedvezőbb lehetőség is kínálkozna. Hogy most hivatalnok lennék, nem tudom elfogadni, hiszen olyan szervezet ügyeit intézem, mely nemcsak a pedagógusokért van, hanem az iskolák érdekét is szolgálja, az iskola pedig mindenekelőtt a tanulókat. Ha a hivatalnokra gondolok, irodában ülő, aktákat rakosgató ember jut eszembe. Mihelyt ilyenné válna a munkaköröm, rögtön itthagynám. Én a rövid "hivatalnoki" pályafutásom alatt az ország 11 járásában több száz pedagógussal találkoztam, beszéltem. Szakmai találkozókon, tárgyaláson vettem részt itthon és külföldön. A szövetség tisztségviselőivel törvénytervezeteket véleményeztünk, de hadd ne soroljam tovább, hiszen a "Híreink" című havonta megjelenő tájékoztatónkból mindenki értesülhet arról, hogy munkánk mennyire sokrétű. — Aki ismer, tudja rólad, hogy aligha akad lelkesebb híve az SZMPSZ-nek, mint te. Kérlek, vázold fel részletesebben a szövetség munkáját. — Én nem az SZMPSZ-nek vagyok a híve, hanem az ügynek, melyet szolgál. Vagy háromezer magyar pedagógus hozta létre azt a szakmai szövetséget, mely a legcsekélyebb állami támogatás nélkül, tagdíjakból, alapítványokból és esetleges támogatásokból próbálja fenntartani magát, s immár ötödik esztendeje pótolja az állam mulasztásait a pedagógusok korszerű továbbképzése, a tankönyvellátás, az iskolák felszerelése terén. Magára vállalta az érettségizett fiatalok magyarországi továbbtanulásának szervezését, a tanulók részvételének lehetőségét a magyarországi alkotóversenyeken, és folytathatnám a sort. Ami elszomorít, hogy a kollégák nem kis hányada közönnyel szemléli a tagság törekvését, vagy éppen gúnyos megjegyzéseket tesz rá. Mondják, "gittegylet" a szövetség, pedig ők Is jól látják a veszélyt, mely a magyar iskolák puszta létét fenyegeti olykor. Nem értik, vagy éppen nem akarják megérteni, hogy a megmaradásért, iskoláink fejlesztéséért, de önmagunk szakmai gyarapodásáért is csak együtt, szervezetten tudunk valamit tenni. A szövetség nem azt jelenti, hogy több ember spontánul összeverődött, aztán várja, hogy valami történjék vele vagy körülötte. A szövetségben mindenkinek jól meghatározott szerepének kell lennie, amit senki nem kényszeríthet rá. Önként, vagyis belső kényszer alapján kell vállalnia, nemcsak a közösségért, hanem önmagáért is. — Fogékony vagy a neveléstudomány iránt. Mint mondod, sok iskolában megfordultál. Mi mindent tapasztaltál? — Engem nem annyira a didaktika érdekel, mint inkább az iskolaszervezés. Látom, vannak jó pedagógusaink, de nem jöttek létre közösségek. Hiányolom a pedagógiai műhelyeket és a szakmai vitákat. A szakmai hozzáállásról pedig annyit, hogy az iskolában nevelni és oktatni kell még akkor is, ha a pedagógus anyagi és erkölcsi megbecsülése a béka ülepe alatt van. Ha egy tantestület nagy része elfogadja a "kis pénz, kis foci" elvet, ha nem igényli a pedagógiai programokat, ha egyesek jobbító útkeresése értetlenséget vagy gúnyos nevetést vált ki, ha egy iskolatanácsban felháborodást okoz a javaslat, miszerint az igazgatójelölt pályamunkát terjesszen elő mielőtt a tisztségét betöltené, akkor abban az iskolában nagy baj van. Ott nem szívesen dolgozik a jó pedagógus. Rosszkedvűen pedig nem lehet nevelni-tanítani. Legalábbis nehéz. — S úgy általában mi a véleményed a hazai oktatásügyről? — Rossz. Mert központosított és rugalmatlan. Hiányzik belőle az újítás, az alternatives és hiányoznak a jó vezetők, a vezetők közül pedig a pedagógusegyéniségek. — Mit tehet ez ellen az SZMPSZ? — El kell olvasni a programját. A programunk teljesítéséhez pedig következetesen ragaszkodunk. — Nem érzed-e, hogy te most mint szakember, sehol sem vagy? Gondolod, hogy ez a másféle munkára fordított idő és energia valaha megtérül? — Milyen szakemberre gondolsz? A villamosmérnökre vagy a tanárra? Nem föltételezed, hogy a pedagógusszövetség ügyvezetése is valamiféle szakértelmet kíván? Meggyőződésem, hogy jelen pillanatban nekem e téren kell "szakembernek" lennem. Legalábbis azzá kell válnom. — Kívánom, hogy ez így legyen, és köszönöm szépen a beszélgetést. CSICSAY ALAJOS 14
