A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-28 / 44. szám
EGTAJAK HÉT m» Lászlóffy Aladár ESTI BÁB Az ég bőrén a felhők összeforrnak. Gyógyít a szél, szakadt évszázadok lengetik szénaillatát a kornak, mely hol jelen, hol török, hol barokk. írók, színészek vidám dolgai Kabos Gyula a Duna-parton sétálva találkozik egy ismerősével. Megállnak egy percre. — Ejnye, de gyönyörű gyűrűje van — csodálkozik a komikus ismerőse. — Milyen csodálatos briliáns! Kabos mosolyog az orra alatt, s fölemeli a gyűrűs kezét, hogy még jobban elkápráztassa a másikat. — Tetszik? — Nagyon. Úgy látszik, jól megy magának, művészkém... Remélem, most már visszakapom a százasomat, amit kölcsönkért három héttel ezelőtt. Kabos homlokán sötét felhő suhan át. — Ami a százast illeti... hm... hm... — Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudja visszaadni azt a rongyot... hiszen a briliánsgyűrűje tízezer pengőt is megér. — Igen, igen — hebegi a komikus. — Csakhogy azt a gyűrűt nem én vásároltam. — Ajándékba kapta talán? Nevetséges. — Pedig félig-meddig ajándék. — Hogyhogy félig-meddig? — Úgy történt, hogy két hete meghalt egy régi ismerősöm, távoli rokonnak is mondhatom. Halála előtt üzent értem, sürgősen látogassam meg. Kérésének persze eleget tettem. Szinte másvilági hangon rebegte a halálos ágyán: — Gyula fiam, nekem már nincs senkim. Egyedül te maradtál. Téged kérlek meg hát, nyúlj a párnám alá, s vedd ki a borítékot, amelyben tízezer pengőt találsz. Ha elhantoltak... kérlek... vegyél rajta egy szép követ... — Hát itt a szép kő — villogtatta meg ismerőse szeme előtt a briliánst Kabos. Már nem nyomaszt. Csak egyszerűen nézem, hogy jönnek. Mint valami felleget. És kiütköznek mindenik vitézen a nagykönyvekben megírt jellegek. Mi csak itt voltunk. Azután bejöttünk. Ők is bejöttének, mert itt voltának, s ti is, körül, alattunk és fölöttünk, ősi jogon, így van ez — nincs harag. A lovak messze holtan felnyerítenek. A gázlókon nem történt gázolás, a szorosok se szorítanak s a hitnek, ha hinni lehet — más volt a hibás. Már nem nyomaszt. Csak egyszerűen este. Kinyitották a semmi ablakát. Vidéki vonat fut be Budapestre s a gyógyító meleg szél szembevág. Markó Béla ENTERIŐR: A SVÉD HAZA Cigarettáznak a betűk: parányi fehér karikát fújnak, míg a szürke ég szürke esőt szór a szürke fűre, hát most kellene hirtelen megállni egy ház előtt, hol bent a szőke svédek újságot olvasnak, vagy járnak-kelnek régi bútorok közt, kenyeret szelnek, és csorgatják reá a szőke mézet, nézném őket a növekvő homályból, hogy szinte csak szőke hajuk világot, s hogy szikráznak a mézeskenyér morzsák, majd elnyugszanak: önmaguk kioltják, mert későn virrad, és korán sötétül, s a kinti táj sosem tanul meg svédül. A harmincas években Molnár Ferencet is egymásra licitálva támadták a jobboldali, különösen a fasiszta eszméket hirdető lapok. A New York kávéházban az egyik baloldali lap szerkesztője odalép Molnár asztalához, és mondja: — Kedves mester, ne tűrje tovább a gyalázkodást! Adja vissza a kölcsönt. Tűzze tollhegyre a vádaskodókat lapunkban. Molnár fölnéz, és csöndesen ingatja a fejét. — Nem válaszolok! — De miért, mester? Miért nem lő vissza azokra, akik magába lőttek? — Azért, barátom — feleli Molnár — mert a céltábla nem lő vissza. Szomaházy István, aki a könnyed, szórakoztató regények mestere volt, szerette a borocskát. De csak a jó bort. Tudta ezt egyik írótársa, akinek kevéske birtoka volt Pesthez közel. A kisbirtokos író nagyon büszke volt szőlejére, borára. Küldött is néhány üveggel belőle Szomaházy Istvánnak, írván: "majd írd meg, vagy üzend meg, ízlett-e a borom?" Szomaházy ivott is a borból egy-két pohárral, ám többet nem bírt lenyelni, mert olyan savanyú volt a lőre, hogy nyugodtan használhatta volna ecet helyett. Tollad ragadott, és sebtében válaszolt bortermelő kartársának: "ízlik-e a borod? — kérdezted leveledben. Hogyne ízlene. Sőt, nagyon ízlik. De csak salátával." Akik olvastak valamit Mednyánszky László báróról, a neves festőművészről, tudják, mennyire elhanyagolta külsejét. Gyakran toprongyosan jelent meg barátai között, de azok már nem csodálkoztak bolondériáján, mert ismerték. Az idegenek azonban meghökkentek. Egy alkalommal meghívta őt ebédre grófi barátja. Mednyánszky egyik festőtársát is magával vitte a budai palotába. Társa alaposan kiöltözött, de Mednyánszky ez alkalommal is toprongyosan állított be a grófhoz. Az inas, aki ajtót nyitott, gyanakvóan, sőt lekicsinylőén méregette Mednyánszkyt. Ebéd után, amikor távoztak, Mednyánszky odaszólt festőtársához. — Pajtás, adj már kölcsön öt forintot. Barátja átnyújtotta a pénzt, Mednyánszky meg széles ívben nyomta az inas markába. — Ez a magáé! Az inas az öt forint láttára mély hajlongások közepette mondott köszönetét. Az utcán így szólt Mednyánszkyhoz barátja. — Mi ütött beléd, hogy ilyen nagy borravalót adtál annak a haszontalan inasnak? — Azért tettem — felelte a báró —, hogy ne kelljen szégyellned, amiért ilyen rongyos barátod van. D. GY.
