A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-28 / 44. szám
GONDOLKODÓ HÉJ SZÓRVÁNYMAGYAROK A kommunista tömb 1989 őszén bekövetkezett összeomlása, a közép-kelet-európai rendszerváltozás új helyzetet teremtett azok számára is, akik korábban arra kényszerültek, hogy elhagyják hazájukat, és a szabadnak nevezett nyugati világban telepedjenek le, teremtsenek maguknak új egzisztenciát. Pontosan nem is lehetne megmondani, hány magyart érintett ez az emigrációs folyamat 1945 óta, de a legvisszafogottabb becslések szerint is legalább 350 ezren távoztak Magyarországról, s legalább 150 ezren a határon túli magyar területekről. Ez a félmilliós tömeg azonban nem egyszerre, hanem több hullámban hagyta el szülőföldjét (a legnépesebb csoport az 56-os menekültek hulláma) és a világ legkülönbözőbb helyein talált magának új hazát a szomszédos Ausztriától kezdve Németországon és Svédországon át egészen az USA-ig és Ausztráliáig. Sokan közülük talán abban a hitben éltek, hogy ez a távozás nem lesz végleges, ha odahaza jobbra fordulnak a dolgok, visszatérhetnek. Mások kevésbé voltak ilyen optimisták, s minél messzebb sodorta őket az élet, annál kisebb volt az esélye a hazatérésnek. A legtöbben családot alapítottak, és gyökeret eresztettek az új földbe, gyermekeik már csak hírből ismerhették Magyarországot és a magyar kultúrát, s ha megtanultak is magyarul, az ő gyermekeik — az unokák — már tősgyökeres amerikaiakká, ausztrálokká, németekké, brazilokká stb. váltak. Nem az én tisztem a nyugati szórványmagyarok életérzését ecsetelni, hiszen ezt az állapotot csak hallomásból ismerhetem, tudom viszont, hogy a legtöbb emigráns számára nagyon súlyos lelki megrázkódtatást okozott a szülőhaza elvesztése, a diaszpóralétbe való beilleszkedés. Szerencsére létrejöttek a különböző magyar szervezetek és egyesületek, amelyek az idegenbe vetődött magyart átsegítették a kezdeti nehézségeken, és közösséget is kínáltak számára. A szétszórtság állapotában azonban ezek a szervezetek csak igen nagy erőfeszítés árán tudták összetartani az emigráns magyarokat, s nem akadályozhatták meg az egyre erőteljesebb beolvadást sem. Ennek ellenére amíg Magyarországon és a környező országokban a kommunisták uralkodtak, folyamatosan érkezett az újabb és újabb menekültek serege, amely — furcsa ezt így leírni, de jobb kifejezés nem jut az eszembe — gondoskodott az utánpótlásról. A különböző időpontokban érkezett magyar menekültek természetesen megbontották a magyar diaszpórák homogenitását, s ez belső viszályokhoz és további töredezéshez vezetett. Más képet őriz egy 1945-ös magyar menekült Magyarországról, mint az, aki 1956-ban kényszerült távozni, s természetesen más a hazaképe a Szlovákiából és az Erdélyből elmenekült magyarnak is. Ezeket az ellentéteket sokszor még a közös sors sem volt képes feloldani. Az 1989-es rendszerváltozás azonban új helyzetet teremtett: megváltozott a külföldre távozott magyarok "státusza". Nem kellett többé politikai emigránsnak tekinteniük magukat, hiszen megszűntek azok az okok, amelyek menekülésre kényszerítették őket. Ennek ellenére tévedés lenne azt hinni, hogy egycsapásra megváltozott a viszony Magyarország és a különböző emigráns körök között. Különösen Amerikában akadnak olyan magyar egyesüle-Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének szervezésében 1994. szeptember 24— 25-én Innsbruckban kétnapos konferenciára került sor, ahol a világ 14 országából összesereglett résztvevők megvitatták a szórványban élő magyarok helyzetét, fennmaradásuk esélyeit, identitásuk megőrzésének lehetőségeit. Ez a rendezvény szorosan kapcsolódott az 1990-ben Kufsteinben és 1992-ben Kismartonban (Eisenstadt) megtartott tanácskozáshoz, amelyről annak idején lapunk is beszámolt. Gömöri György (balról) és Dupka György tettek le az asztalra, igazából egy fiktív olvasónak írtak, aki csak a képzeletükben létezett. A szórványmagyarok körében még a lapterjesztés is megoldhatatlan, a szépirodalmi műveknek pedig szinte semmi esélyük rá, hogy szélesebb körben olvasókra találjanak. Mivel azonban a nyugati magyar írók legtöbbje politikai okokból távozott annak idején Magyarországról, otthon megbízhatatlannak számított, s ezért nem terjesztették műveiket. Ez a helyzet 1990 után megváltozott ugyan, s ma már tucatszám jelennek meg magyarországi kiadóknál a nyugati magyar szerzők könyvei, de a kiadványok áradatában teljesen elvesznek, és ismét csak a visszhangtalanság lesz a sorsuk. Az innsbrucki tanácskozáson arról is hallhattunk, hogy nemcsak nyugati szórványok A tanácskozás résztvevői tek, amelyek fenntartásuknak adnak hangot, sőt, ezek az aggályok a legutóbbi magyarországi választások után ismét felerősödtek. Sajnos továbbra is érkeznek újabb menekültek, igaz ők már nem Magyarországról, hanem a Vajdaságból, Erdélyből, s olykor-olykor Szlovákiából és a Kárpátaljáról is. Ez jelzi, hogy az igazi rendszerváltozás még várat magára Közép-Kelet-Európában, s éppen azok a magyarok nem lehetnek a részesei, akik pedig talán a legtöbbet tették azért, hogy a dolgok megváltozzanak és jobbra forduljanak. Innsbruckban többen is kifejtették, hogy a nyugati magyar diaszpórák pusztulásra vannak ítélve, hiszen fokozatosan elöregednek, s noha számos országban lehetőség nyílik arra, hogy a gyermekek megtanulják anyanyelvűket és megismerjék őseik kultúráját, különböző okok miatt sokan nem élnek vele. Valóban remek dolog, hogy Svédország, Svájc vagy Ausztrália kormánya kötelezi az iskolák igazgatóit, hogy amennyiben bizonyos számú szülő ezt igényli, olyan tanárt is alkalmazzon, aki a gyermekeket megtanítja a saját anyanyelvükön írni és olvasni. Ezek a kormányok a központi költségvetésből támogatják a más nemzetiségűek kulturális szervezeteit és egyesületeit, sőt azt is lehetővé teszik, hogy pl. magyar nyelvű rádióadást sugározzanak. De mindez csak akkor segít, ha a szórványban élők maguk is igénylik. Gömöri György, az Angliában élő magyar költő és műfordító előadásában egy paradox jelenségről szólt. Jóllehet a nyugati magyar emigráns írók egészen színvonalas alkotásokat léteznek, hanem keletiek is. Itt elsősorban az egykori Szovjetunió területén kialakult magyar szigetekre kell gondolni. Ezekről a szerencsétlen sorsú magyarokról Dupka György kárpátaljai író beszélt. Sokan nem önként keltek útra, hanem vitték őket a távoli Szibériába és Kazahsztánba, ahol kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra, s így váltak magyar diaszpórává. Észtországban, Moszkvában, Kijevben és Lembergben is kialakultak magyar szórványközösségek, ezek 1990 után létrehozták a saját szervezeteiket. Senki számára nem volt vitás, hogy ezeknek a magyar szórványoknak a helyzete a legtragikusabb, hiszen nemcsak identitásukban, hanem puszta létükben is fenyegetettek. E sorok írója a szlovákiai szórványmagyarokról és a nyelvhatár mentén élő ún. peremmagyarokról tartott előadást, Csémy Tamás pedig a Csehországban élő magyarok helyzetét vázolta fel. Az előadásokat követő vitában többen is rámutattak arra, milyen fontos szerepe lehet a szórványmagyarok identitásának a megőrzésében a Duna Televíziónak, amely folyamatos kapcsolatot teremt a külföldi magyar és az óhaza között. A résztvevők örömmel üdvözölték Horn Gyula ama kijelentését, hogy a magyar kormány nem kívánja beolvasztani a Duna Televíziót a Magyar Televízióba. Fölvetődött az is, hogy a magyar műholdas tévéadást sugározzák Amerikában és Ausztráliában is, az ehhez szükséges költségeket az emigráns magyar szervezetek teremtenék elő. Lacza Tihamér (A szerző felvételei) 15
