A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-28 / 44. szám
HÉTGONDOLKODÓ Green (Morbid história) A Széplak utcán fátyolos napfény rezeg. Rezignált őszelő, bágyadt melankólia. A nyár emléke puhán remegve távozik, észre sem vesszük, s már eltűnt, mint a fecskék. Rádöbbenünk, hogy múlik az idő! Báván remegő hangulat, révület. Rémfilmek jutnak eszünkbe, a baskervelle-i kutya, Hitchcock. Golem jár a közelben. Fenyegetően rám csönget egy nagy zöld villamos. Borzalmasan hömpölyög felém, a síneken ballagok vele szemben, tűnj el az utamból, te pikhercs, mert összemorzsollak! Zavartan szégyenkezem, engedek a nyers erőnek, kitérek a pusztító rontásnak. Nem vitatkozom. Elvörösödöm a szégyentől, és kellemetlen érzés fog el: valaki néz! Valakik néznek. Többen bámulnak rám, figyelnek. Lopva körbe lesek, szimatolok, óvatoskodom. Mindenki siet, nem ügyelnek rám az emberek, honnan a rossz érzés, ki néz?! Hatodik érzék, sejtelem, mélylélektani szimat dolgozik bennem. Még nem látom, de már érzem őket, lelki szemem megpillantotta a társaságot. Vagy valóban nézem, de azt hiszem, álmodom, hallucinálok?! Modernül girbegurba sötétkeretes szemüvegek, fejek. Tucsko orr, kerek fej, nyomasztó tekintet, megvetően csücsörített száj, pokolbéli torzó. Sárga, sápadt arc, mint egy tüdőbajos elmebetegé. Vörös arc, akár egy korhely csavargó. Lila ábrázat, mint egy gutaütéses öregúré. Hamuszürke arc, mint valami élve eltemetett s exhumált halott! Narancsszín arc, akár a kelő nap a keleti bércek felett. Sötétkék arc, mint egy útonálló tört holdfényben a ligeti fák alatt. Répafejek, tökfejek. Egyik sima és kopasz, mint a biliárdgolyó. A másikon apró, mohaszerű sárga hajzat. A harmadik feje tetején néhány centis zöld sörte, sündisznófrizurás kobak, olyan sűrű és tömött zöld hajjal, akár a jól gondozott és bőven öntözött angol pázsit. S a negyedik, az ötödik, a hatodik hasonló... Fekete gombszemek, sötétkeretes szemüvegek, girbegörbe fejek, kopaszok, sörtések, angolpázsitosok. Iszonyatos fejkollekció! Dante poklában nem látni ilyeket. Fehér tányérokon feküsznek, s a tányérok asztalon, az asztal a járdán áll. Ősz eleji rémkép a Széplak utcában, melankolikus borzalom, de hát mi történik itt? Keresztelő János levágott feje dús sötét hajzattal rendelkezett Salome tányérján! Ezek pedig színesek, fonnyadt mohasárgák, pázsitzöldek! Az asztalon a tányéron fekvő fejek mögött nagy dobozhalom, a skatulyák egyik oldala celofánablakocska, hasonló vértolulásos, gutaütéses, rémületbe szürkült és halálba sápadt fejek néznek ki rajta, mind engem bámul. — Vegyen egyet — mondja egy szép, hanyag és unottkedvű lány. Az asztal mögött áll és néz, mintha nem is látna, mintha látni sem szeretne — százötven koronáért vegyen egy fejet! — Drága... — mondom csüggedten —, nagyon drága egy fej százötvenért...! Tovább megyek, fáradtan vonszolom magam. A Széplak utca felett mintha beborult volna, szürke köd ereszkedik. S mintha a távolban harangoznának, vagy elhaló sziréna szól? Talán légiveszély?! Most lila villamos rohan rám, néhány centivel mellőz el, s az utca népe felhördül a borzalomtól. — Nem lát... őrült...?! — kiáltja valaki személytelenül. — Pardon... — motyogom magamnak —, kissé agyamra mentek a zöld fejek! A kopaszságnak vége!, ez az első észszerűbb gondolatom. Feltalálták az abszolút csodaszert, aki bekeni vele a fejét, zöld haja nő! Nem szokásos hajszín, sőt, egyenesen rendkívüli hajzatnak, ám mégis valami! Zöld haj, zöld fej (angolul kiírva, a dobozokon: green head), pokolbéli fej igazán, akár a tévéből a Barth Simpson csemete kobakja, rettenetes fej, de fej. A skinheadek feje se egyszerű jelenség, mégis kiverekedtek létét a nap alatt! A nyugati világ újabb segítsége, piacgazdasági vívmány. De a fejek valahogy kisebbek a normálisnál, csekélyebb méretűek, mintha dél-amerikai indiánok zsugorították volna őket, bizonyos értelemben viruló zombifejek. Aztán némileg zavaró momentum, misztikus mozzanata mindenesetre tagadhatatlan, hogy az istenverte fejek tányérról bámulnak rám, vízben heverésznek. Jó, jó, hajnövesztő szer, élénkzöld hajzat á la pázsitfrizura, rendben lenne! De ahhoz, hogy kinőjön a hajunk, miért kell tányéron heverni a fejünknek, mintha éppen kocsonyát készülne főzni belőle a gazdasszony?! Nem hajnövesztő csodaszer, hanem művészet! Költői szimbólum pompázik a járdán. Mélyértelmű metafora tányéron — vízben! A virág is, ha száráról letépjük, levágjuk gyökeréről, vázában és vízben nyílik tovább, s megmarad gyönyörűnek! Ez is itt biológiai kísérlet és költői hasonlat lesz egyben, a tudomány és a művészet közös munkájának értékes terméke. Megérlelt gyümölcs, a halhatatlanság és folytonosság költői képe. Az ember meghal, eltemetik, teste földdé lesz, csontjai elporladnak, de a fejéből, agyából, lelkének anyagiasuk lényéből apró füvek nőnek, dúsan kihajtanak, a föld felszínére törnek, és szerényen kivirágozva magokat teremnek. A magocskákat szétfújja a szél, tengereken is túl sodorja, a vízbe hullanak, és biotenyészet lesz belőlük, egyszerű szerves élet születik, osztódó sejtekké válnak, szaporodnak és sokasodnak, s talán egyszer a végtelen időben ismét ember lesz belőlük. Az inkarnáció bölcseleté is így tudja! A Széplak utcán céltudatos polgárok között lődörgők kóbor lidércként, az emberiség (zöldfejű?) jövőjébe belemerülve. A holnap látomása, szép egészséges zöld fejek! Fekete villamos vágtat felém, én szembe vele, fogjanak meg, fogjanak meg! Majd kecses faházikó, virágok közt mosolygó eladó, rám nevet, kellemes érett asszony, a haja bronzbarna, még nem zöld. Apró üzlete kirakatában az ismert szemüveges fejek, de mind dobozban. Pökhendien méregetnek. Drága asszonyom, mik légyenek itt ezek?! — Nyugaton a gazdag világban nagyon divatos lakásdísz — mondja —, eredeti green headek Angliából. Biohumuszba ültetett angol pázsit, dúsan nő és nagyon kellemes. Amikor reggel ébred, az éjjeli szekrényről vagy a tévékészülékről jókedvű, zöldhajú emberke köszönti és bátorítóan nézi, ahogy öltözik. Jó érzéssel kezdi napját, ha ránéz. Vegyen egyet, jó uram, potom száztízért adom! Súlyos felelősség, licitálni lehet, az emberiség jövője a piacgazdálkodás szabályai szerint ingadozik. Keresnem kell, míg valahol ötvenért adják! De hát ez nem lehet ilyen egyszerű, mögötte szörnyű titkot sejtek. Rémesen bonyolult ügyet sejtek emögött, írja meg Hitchcock úr, az ön tollára való! Mert ha nem teszi, én írom meg! DUBA GYULA
