A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-14 / 42. szám
FIGYELŐ Ismét a csillagok útjání?) Jöjj, ha néhány kilincs erősebb, mint te — jöjj, az órád siet, nem késtél még le! (Presser Gábor— Adamis Anna: Oh, jöjj!, az Omega Éjszakai országúton c. nagylemezéről) Nemhogy néhány kilincs, de a Népstadion masszív kapui sem bizonyultak volna erősebbnek ezen az estén az Omega híveinél: a hivatalos adatok szerint több, mint hetvenezer ember özönlötte el az oly sok jeles sporteseményt (s négy évvel ezelőtt egy felejthetetlen lllés-nosztalgiakoncertet) látott stadion nézőterét és focipályáját, hogy szem- és fültanúja legyen a hétéves hallgatás után főnixként feltámadó legendás csapat visszatérésének. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy 1994. szeptember 3-a kiemelkedő fontosságú dátum lesz a magyar rock kronológiájában, csupán az időjárással kapcsolatban merültek fel bizonyos kételyek, s mint kiderült, cseppet sem alaptalanul: már az Omega színpadra lépése előtt megnyíltak az ég csatornái, s nem afféle csendes zápor, hanem szakadó és sokáig igencsak makacsnak bizonyuló eső tette próbára a közönséget. A publikum azonban rendíthetetlenül kitartott, s az ázó-fázó tömeg lelkesedése és állhatatossága végül a zord eget is megszelídítette, s a koncertet már nem sújtotta több "természeti csapás". Bizonyos, hogy az ötvenen-hatvanon inneniek körében nehéz volna Magyarországon olyan embert találni, aki legalább hírből ne ismerné az Omegát. Az 1962-ben (!) alakult — a Rolling Stones-szal egyidős — és a hosszú szünet ellenére is folyamatosan jelen lévő zenekar példátlan karriert mondhat magáénak; korábban volt lemezük Angliában, mint otthon — a Trombitás Frédi és a Rettenetes emberek csak az Omega red star után jelent meg, s 1968-ban hazai viszonylatban is úttörő jelentőségűnek számított (az Illésnek, Koncz Zsuzsának és a Metrónak csak 1969-ben adták ki az első lemezét); a hetvenes évek második felében már Európa-szerte ünnepelt sztárok voltak, a csapatot sokan a Pink Floydhoz és a Rolling Stones-hoz hasonlították, s a ma már világhírű Scorpions volt az egyik előzenekaruk, a slágerlistákon pedig olyan nagyságokat sikerült megelőzniük, mint Paul McCartney, David Bowie és az Eagles, de Mick Jaggeréknak is meg kellett ismerkedniük a magyar zenekar nevével, legalábbis azután, hogy egy 1976-os listán ők is az Omega mögé szorultak. A csapat ugyanakkor hazájában is a legnépszerűbbek közé tartozott, s rajongóik biztosak lehettek abban, hogy az Omega fellépésein — kivált a Kisstadionban hagyományosan megrendezett monstre-koncerteken — mindig különleges élményben lesz részük: a "szférák zenéje” mellé a hetvenes évek közepétől egyre pazarabb látványvilág, egyre meghökkentőbb és lenyűgözőbb színpadi show társult. Az "űrkorszak" elmúltával az Omega is megpróbált arculatán változtatni, s bár kísérleteik nem minden esetben voltak egyértelműen sikeresek, mítoszuknak semmi sem tudott ártani, a beatzene hőskora iránti mind erősebb nosztalgia pedig megóvta őket népszerűségük csökkenésétől. 1987 után nem sokat hallottunk az Omegáról: a zenekar által létrehozott és a nevét viselő stúdióban továbbra is szorgos munka folyt, de az innen kikerülő lemezeket már mások jegyezték, az együttes tagjai pedig gazdasági vállalkozásoknak szentelték energiáikat, viszszavonultak a magánéletbe, egyéni produkciókkal jelentkeztek; Benkő László zenésztársai közreműködésével elkészítette számos Omega-dal szintetizátoros változatát, régi nagy- és kislemezek gyűjteményes kiadásai láttak napvilágot, s időről időre hírek röppentek fel új koncertről, új lemezről, egyébként azonban csend volt az Omega házatáján. Szeptember 3-án azonban megtört a csend, és a Népstadionban fölállított hatalmas színpadon a gyorsan feledhető előzenekar unalmas és silány, mindenekelőtt pedig fölösleges műsora után, nem sokkal fél kilenc előtt a sötétbe borult színpadon fokozatosan kigyulladtak a fények, és felcsendült a Csillagok útján című lemezről és a hajdani koncertekről ismert nagy ívű Nyitány; ettől a perctől kezdve a zuhogó esőnek nem volt hatalma a tömeg fölött, amelyet elragadott a lelkesedés hulláma és — a kamaszkorból már kinőtteket — az emlékek áradata. "Oly hosszú volt a harminchárom év" — énekelte Kóbor János a Gammapolis némileg megváltoztatott első mondatát, s bizonyára voltunk néhányan, akik arra gondoltunk, hogy az Omega távollétének hét éve is igencsak hosszú volt. Melankolikus töprengésekre azonban nem jutott idő, mert máris az idestova húszéves sikerszám, a Bűvész szólt, majd az együttes "űrkorszakának" talán legköltőibb szerzeménye, az Ezüst eső következett, melynek miszticizmustól áthatott szövege ezúttal meglehetősen realisztikusnak tűnt: ”... elborult az ég, és a csillagok tüzét elnyelte a köd és a szürkeség — minden oly sötét!" Az Égi vándor hallatán a filozofikusáét) hajlamúak elgondolkodhattak (volna) a földi lét értelmén; a rockzene fölesküdött hívei együtt kiáltották az énekessel az Életfogytig rock and roll jelszavát; a lenyűgöző zenéjével és sejtelmes szövegével hóborította orosz sztyeppékét és vad viharokat idéző Léna, a mesék és csodák világába csábító Napot hoztam, csillagot talán fantasztikusabban szólt, mint valaha, bizonyítva, hogy ez a zenekar mit sem változott az évek folyamán. Presser Gábornak már eddig is kijutott a sikerből, és a rajongásból, de azt az üdvrivalgást, amely ezen az estén fogadta, alighanem nagyon jóleső érzéssel nyugtázta. Az Omega egykori sikergyárosa — csaknem minden számnak ő volt a szerzője — leült a zongorához, s mi pillanatokon belül visszaálmodhattuk magunkat a legendás hatvanas évekbe, amikor a Tízezer lépés, az Ismertem egy lányt, a Naplemente, a különösen nagy lelkesedéssel fogadott Petróleumlámpa s a valószínűleg legismertebb Omega-dal, az Ezüst esőhöz hasonlóan kétszer is előadott Gyöngyhajú lány volt az aktuális sláger. De folytathatnánk a sort a színpadra motorkerékpáron berobogó s hajdanán szintén az Omegát erősítő Somló Tamás által előadott Azt mondta az anyukám című örökzölddel, az 1958-as Boogie-woogie klubban hangulatos kupléjával, a sodró lendületű Sötét a várossal, az Oh, jöjj címet viselő, a szabadabb élet iránti vágyat hatásosan kifejező szerzeménnyel. A hőskor éveinek felidézése után ismét néhány misztikus hangvételű, az Omega legnagyobb sikereinek időszakára emlékeztető dal következett: a Csillagok útján, a Fekete pillangó (előadásukban a Scorpions két tagja is közreműködött), az Őrültek órája, a Nyári éjek asszonya, s mivel a megjelenés előtt álló új lemezről egyetlenegy szám sem hangzott el, az "évezred bulijaként" beharangozott nagyszabású koncert mindvégig a nosztalgia jegyében zajlott. A múltidézést szemkápráztató, eddig sosem látott fény- és színorgia kísérte; a lézertechnika és a megvilágítás trükkjei, a sűrűn gomolygó, hatalmas füstfelhők most is a hangulatkeltés és az atmoszférateremtés hatékony eszközeinek bizonyultak, s hagyományaihoz méltóan az együttes messzemenően kihasználta az általuk nyújtott lehetőségeket. De hát — mindannyiunk szerencséjére és örömére — a zenéé volt a főszerep, mint mindig, amikor az Omega játszott. A nosztalgia ezúttal gyógyíthatónak bizonyult: a zenekarnak sikerült megidéznie a "régi szép időket", s mi egy kedves illúzió bűvöletében élhettük át a koncert felejthetetlen három óráját — ki kívánhatna ennél többet? G. KOVÁCS LÁSZLÓ 14
