A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-14 / 42. szám
ÉVFORDULÓ hét Fodrászként szombaton is dolgozom, s amikor nekik nem kellett iskolába menniük, én akkor is munkában voltam. Sokat kellett egyedül lenniük, de mindhárman megértették ezt, mert jó testvérek. A nagyfiam már huszonnyolc éves, nős. Szóval mindig úgy tudták elfoglalni magukat — akár nélkülem is —, hogy az hasznos volt. S ami a legfontosabb: nem kellett a tanulásra nógatni őket. Lehet, hogy azért, mert úgy érezték, ez nekem is "jár" egy kicsit. — Gondolom nem lehetett könnyű egyedül a felszínen maradni. Önnek ma két vállalkozása is van, az egész napját munkával tölti, s emellett példásan neveli gyermekeit. — Nekem a vallás, a hit adott mindig erőt. Remélem sikerül kitaníttatni gyermekeimet. Ezért is kezdtem két "szálon" vállalkozni. Van egy fodrászatom. Igyekszem nagyon megbecsülni a vendéget, hiszen igen erős a konkurencia. A mini-presszó családi vállalkozás. Ötkor nyitunk... Tulajdonképpen a fiataloknak csináltuk. Valószínűleg sohasem fogunk meggazdagodni, de becsületesen meg lehet a két vállalkozásból élni. Egyébként nekem nincs más vágyam, mint kitaníttatni úgy érzem két okos gyermekemet. Nyugodt öregséget szeretnék, meg azt, hogy a családom békességben és szeretetben éljen. — Tudomásom szerint egyedül kellett befejeznie ennek a szép háznak az építését is... a férja akkor már nem élt. — Elkezdtük az építkezést, és jött a tragédia. Megtudtam, hogy a férjem gyógyíthatatlan beteg. A falak már álltak, tető még nem volt a házon. Közben naponta be kellett járnom beteg férjemhez a légi kórházba. A főorvos azt mondta, a férjem addig él, amíg lelket tudok bele önteni, s úgy megyek be hozzá mosolyogva, hogy a gondokat az ajtón kívül hagyom. Nagyon nehéz időszak volt. A férjem családszerető, a családjának élő ember volt, tragédia volt számunkra az elvesztése. Hogy a ház építését be tudtam fejezni, annak is köszönhetem, hogy az akkori szövetkezeti elnök, Mészáros József bizalmat előlegezett nekem, s nem hiába mentem hozzá segítségért. Tudta, hogy én mindezt a gyermekeimért csinálom. Férjem halála után két évvel beköltöztünk az új házba, és azóta itt élünk. — Ahol a földszinten — mint említettük — egy presszó is van... — Nagynak találtam a házat... s mivel jött a lehetőség — meg a kényszer is —, vállalkozni kezdtem. A család boldogulása miatt ha kellett, ha nem, bele kellett vágnom. — A legtöbb asszonyra, családanyára manapság igen-igen sok hárul. Hogyan győzi mindezt Ritter Gabriella? — Nehéz, kénytelen vagyok a gyerekeket is befogni, bár nekik is sok a tennivalójuk az iskolában. Azt is el kell mondanom, hogy csaknem két éve nem vagyok már egyedül, mert társat találtam magamnak, akit a gyermekek is elfogadtak és szeretnek. Mindketten megbecsüljük a gyermekeket. Mindig azt mondom, hogy az én tőkém a gyermekeimben van. A szülők között is kevesen vannak olyanok, akik annyira bíznak abban, hogy egyszer majdcsak felfigyelnek tehetséges gyermekeikre, mint én. És nemcsak bízom benne, hanem érzem, sőt tudom, hogy a gyermekeim egyszer eljutnak arra a helyre, ahol becsülettel megállják a helyüket. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA Csöndből fakadt látomások FARKAS JENŐRE EMLÉKEZÜNK Még hatvan se volt, amikor meghalt. Pap volt, papköltő, hivatásának minden hátrányával, viaskodásaival. Mécs László példája lebegett szeme előtt. Mécs azonban szabadabb légkörben kezdte pályafutását, s pregnánsabban vállalhatta katolicizmusát költészetében. Neki korábban nyomába szegődött az elismerés és siker. Indulásakor szerencsésen eltalálta a kezdő hangütést, ezért keltett olyan feltűnést első kötete, a Hajnali harangszó. Farkas Jenő viszont szinte észrevétlenül nőtt bele a hazai magyar költészetbe. Zsengéitől eltekintve 1957-től publikált a lapokban. Egri és Tóth Tibor ismerte föl elsőként tehetségét, s nyújtott neki erkölcsi támogatást. Már 43 éves volt, amikor 1965-ben megjelent a költő Csendország című könyve, amely vegyes értékű fogadtatásban részesült. Főképpen elégikusromantikus hangvételét kifogásolták. Szóvá tették társadalmi mondanivalójának hiányát, a természeti jelenségeknél megrekedt szemléletét. Ennek ellenére nem vonta senki kétségbe tehetségét, mint Szeberényi Zoltán bírálatában is tapasztaltuk: "Verselői készsége kétségtelen, a tehetséggel sincs nagyobb baj, de gazdálkodni nem tud vele. Megragadóak a magányról, társtalanságról, a lefojtott érzelmekről és vágyakról szóló versei, különösen a Tátraszéplakon írottak, de legszebb költeményeibe is belejátszik egy-egy üresen kongó sor..." Hiányérzetet kelthetett az is, hogy Farkas Jenő költészete nem illeszkedett, illeszkedhetett hazai költészetünk irányvonalába. Erre a jelenségre első kötetének recenzense is rámutatott: "Farkas Jenő, akit önként vállalt hivatása és súlyos betegsége részben kirekesztett a teljes életből, és egyre inkább passzív szemlélője a világnak, verseiben őszintén szembenéz önmagával — őszintén, de szemérmesen is, a hivatása és egyénisége által megszabott keretek között." Költészete, életszemlélete tehát elüt a vele egyívásúakétól. Mi az mégis, ami hozzájuk fűzi? Elsősorban realisztikus látásmódja, gazdagon áradó, gyakran barokkos nyelve, s a klasszikus hagyományokon nevelkedett költő művészi törekvése. Költészete külön világ, sajátos és hangsúlyos természetlátásával, hangulati elemeivel, patetikus emelkedettségével vagy elégikus sóvárgásával. Magános lélek szemléli benne a természet színváltozását s azon át a sokarcú világot, és saját sorsát. A természet jelenségei: füvek, fák, szálló fellegek, őzek, madarak mind-mind átlényegülnek ebben a költészetben, kilépnek a személytelenségből, s valami ősi panteizmus szintézisében összemosódnak az emberrel. Első kötetének "Anyatej" című záróversében az anyatejtől elszakadt kis őzgida sorsában az ember sorsát láttatja: "Emberi sors a te sorsod, kis gida, hidd el!/ Minket is langy anyamellnek édes bimbaja táplált./ Jött az idő, és távolodó köröket írva, a jóság messze szökött." A nosztalgikus vágyakozás, a gyermekkorba kívánkozó sóvárgás végigvonul Farkas Jenő költészetén. Az 1969-ben közreadott Valaki jár a nyomomban című második kötetének versei is ezt tükrözik. A családjából kiszakadt, magára maradt ember életérzése ez, aki tudja, érzi, hogy az emberi boldogsághoz, az élet teljességéhez társra van szüksége, akivel megoszthatja gondját és örömét, s az együvétartozás érzésében a megnyugvást is megtalálja: "Nem piros a kályhád, nem ad sok meleget,/ csupán hangulatot a pattogó rozse.../ Nos, nyugodj hát bele. Ez a világ rendje./ Nem is érdemel mást, ki rőzsével fűt csak, s elhagyja repülni a csicsergő fecskét,/ s nem vonta szívére szorosan a párját." Szinte minden versében ott él a természet, a természet egészéből kiragadott kép vagy képcsoport. Lelke prizmájába gyűjti, amit lát, észlel, érez és fölfog. De ez nem afféle rousseau-i természetérzés, felfedező út, az enervált lélek fölfrissülésére vágyó törekvése. A költő úgy él a természetben, mint aki sohasem szakadt el tőle. Éltető közege, kifejező eszköze, s így nem is tudja, nem is kívánja elvonatkoztatni tőle az embert. Farkas Jenő kerüli a nagy szavakat, hangzatos kifejezéseket. Nem is annyira szeméremből, inkább lelki alkatánál fogva. Költészetében alig találunk végleteket, sodró dinamizmust, keménységet, kimértséget. Ő a meghitt hangulatok festője, puha, meleg pasztell színekkel dolgozik. Az emberség, jóság, szeretet szavával szól olvasóihoz: "Olyan jó hinni a jóságban és szeretetben..." Van azonban egy másik Farkas Jenő is, aki kitör — sajnos, csak egy-két versében — a magaszabta keretből, és sodró szenvedéllyel énekel Dózsáról, Nagybotu Lőrincről, Martinovicsról. Megkapóak népi hangszerelésű, játékos versei is, amelyek a regösénekek, paraszti mondókák hangnemét utánozzák. A költő Szencen született. Itt végezte az elemit, majd a pozsonyi magyar gimnáziumban folytatta, ahol Szalatnai Rezső volt a tanára. A teológiát Esztergomban fejezte be. Papi hivatása különböző falvakba, városokba szólította. A plébániák világa érlelte költővé, állomáshelyeinek ember- és természetközelsége alakította jellemét, humánumát, mélyítette hitét. Élete utolsó szakaszában tragikus árnyat vetett rá a sors. Mintha elvesztette volna hajdani önmagát, mintha szertefoszlottak volna reményei és vágyai. Szinte kihívta maga ellen a végzetet. Halála előtt pár nappal írta egyik levelében: "Szeretnék még egy verseskötetet összeállítani." Már nem teljesülhetett vágya. Másfél évtizede távozott el közülünk. DÉNES GYÖRGY 13
