A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-14 / 42. szám
ÉVFORDULÓ REMBRANDT Háromszázhuszonöt esztendeje, 1669. október 8-án hunyt el minden idők egyik legnagyobb festőművésze: Rembrandt Harmensz van Rijn. Apja, a sokgyermekes leydeni molnár aligha gondolhatta a XVII. század elején, hogy legkisebb fiából egykoron világhírű festő válik. A gyermeket apja tanítgatta a betűvetésre, s csodálkozva vette észre, milyen káprázatosán kezeli a tollat. Később színes betűket, iniciálékat rajzolt. A tehetséges fiú előtt 14 éves korában megnyílt a leydeni egyetem kapuja. Az egyetem tananyagát azonban nem neki találták ki, hiszen ő a festészethez érzett tehetséget. Búcsút mondott az iskolának, és bekopogtatott Swanenburgh mesterhez festészetet tanulni. A fiú csakhamar túlszárnyalta mesterét, és szűknek bizonyult neki szülővárosa, Leyden. Amszterdamba utazva, beszegődött Lastmann mesterhez, akinél be is fejezte tanulóéveit. Itt már csodájára jártak a műértők, s nagy jövőt jósoltak a különös adottsággal megáldott fiúnak, aki saját elképzeléseit vitte vászonra. Rembrandt visszatért Leydenbe, önállósította magát, s csakhamar híre kerekedett egyedülálló tehetségének. Arisztokraták, gazdag polgárok keresték fel, hogy képeket rendeljenek nála. Ekkor már csörgött hozzá az arany, a hírnév megnövelte önérzetét. Tehetségének hallatára fölkereste egy amszterdami műkereskedő, Hendrik van Uylenburgh, és a városba hívta. Rembrandt Uylenburghoz költözött, s ekkor kezdetét vette pályafutásának legdicsőbb korszaka. Éppen ez idő tájban ismerkedett meg lakásadója árván maradt rokonával, Saskiával, akit feleségül vett. Egy évre rá megszületett Rombartus, a fiuk, de hamarosan meg is halt. Rembrandt éjt nappallá téve dolgozott. Sok festőtanuló gyarapította tudását az akkor már híres-neves mesternél. A műgyűjtők elhalmozták megrendeléseikkel. Megfestette híres képét Tulp doktor anatómiai előadásáról. Vászonra vitte a Keresztre feszítést, Sámson nászlakomáját, Keresztelő János lefejezését, és sok-sok képet festett feleségéről, Saskiáról. Fölülmúlhatatlan mestere lett a rézkarcnak. Messze földről is fölkeresték a műgyűjtők, festészetének tisztelői. A mester második fia, Titus 1641-ben jött a világra. Rembrandt nagyon boldog volt. Boldogságát azonban hamarosan beárnyékolta felesége, Saskia betegsége. Az aszszony súlyos tüdőbajban szenvedett. Felesége már utolsó napjait élte, amikor az amszterdami lövészegylet három festőtől rendelt képet a leghíresebb lövészcsoport megörökítésére. Rembrandt a hagyományokkal ellentétben festette meg csodálatos képét, az Éjjeli őrjáratot. A kompozíció éjnek idején, őrjárat közben örökítette meg a lövészeket, és a híres rembrandti fény- és árnyhatás fölülmúlhatatlan életszerűséget, mozgalmasságot kölcsönzött a kompozíciónak. Az egyes alakokat éles fényben emelte ki a háttérből, amíg mások homályban maradtak. Csupa harmónia, kiegyensúlyozott összhatás volt e kép, a zsenialitás remeke. Mégis a legdurvább megbotránkozást keltette. Az árnyékban hagyott lövészek méltatlankodtak leginkább, ők világos portrét szerettek volna, hogy mindenki rájuk ismerjen. Nem értették Rembrandt elképzelését, aki drámaiságot vitt a vászonra, s a lövészek őrjáratában nem az egyes figurákra fektette a hangsúlyt, hanem az összbenyomásra, egy korszak drámai kivetítésére. Bár az előleget nem kérték vissza tőle, elterjesztették, hogy Rembrandt nem a régi, már nem kezeli bravúrosan az ecsetet. A csalódást és keserűséget csak tetézte felesége, Saskia halála. Rembrandt bánata határtalan volt. Anyagilag is egyre lejjebb csúszott. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az akkori Németalföld két tartományból állt. Délen, a mai Belgium területén, ahol túlnyomóan katolikusok éltek, a spanyol hódítók uralkodtak. Az északi tartomány protestánsai azon-Zsidó menyasszony ban lerázták a spanyol igát, polgári köztársaságot alakítottak. Délen, Rembrandt kortársa, Rubens az olasz és spanyol iskolák modorában festett, barokkosán, dagályosan, tündöklő színgazdagsággal. Az északi, puritán protestánsok viszont reálisan, a maga valóságában szemlélték az életet. Rembrandt is ebben a szellemben festett. Nem eszményi alakokat, hanem hús-vér embereket. Ő Máriát és a Kisjézust is egyszerűnek, emberinek álmodta meg, így is ábrázolta. Hollandia ebben az időben tengeri háborút viselt Angliával. A háború és a blokád következtében Amszterdam egyre inkább elszegényedett. A gazdagok elrejtették aranyaikat. A festőknek is rosszul ment a sorsuk, mert alig rendeltek tőlük képet. Többen koldusbotra jutottak. Rembrandtnak is egyre lejjebb vitt az útja. Uzsorások karmába került, elárverezték a házát, képeit, gazdag műgyűjteményét. Ekkor vett magához egy kis szolgálólányt, Hendrickjét, akivel később együtt élt. 1652-ben gyermekük született, de ez is meghalt. Két év múltán megint lányuk született, Cornélia. Rembrandt egy időre Öreg nő arcképe magára talált, de anyagilag már nem tudott megerősödni. Egyre kisebb és rozogább házakba költözött családjával, többször a nyomor határmezsgyéjén tengődtek. O azonban rendületlen hittel és erővel dolgozott, festette csodálatos képeit, bíbelődött rézkarcaival. Élettársa, Hendrickje 1662-ben visszaadta lelkét Teremtőjének. Az öregedő, szembajjal küzdő mesternek már csak Titus fia és Cornélia lánya maradt minden reménysége. Titus 1668-ban megnősült, de még nősülése évében meghalt ugyancsak tüdőbajban. Rembrandt fájdalma vigasztalan, már a festészethez sincs ereje és kedve. 1669- ben még megfestette halhatatlan képét: A tékozló fiú hazatérését, de ez év októberében örökre lehunyta szemét. Földi maradványait a Wester-Kerk lépcsőházának sírkamrájába helyezték. Egy időre elfelejtették, de pár év múlva újra fölragyogott hírneve, mert az igazi művészetet nem lehetett eltemetni. Rembrandt az emberiség kultúrtörténetének része volt és maradt. DÉNES GYÖRGY 11
