A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-14 / 42. szám
«ct MEGEMLÉKEZÉS "KÉSEI SIRATÓ (Megkésett sorok két tételben Barabás Jenő és Gunda Béla halálára) Az idén nyáron két európai jelentőségű néprajztudóssal lett szegényebb a magyar tudományos élet: 1994. június 8-án Barabás Jenő, július 30-án pedig Gunda Béla hunyt el, fájdalmasan tátongó űrt hagyva maguk után a néprajzi tudományos életben. Mivel — mint minden valamire való magyar néprajzkutató — kiterjedt szlovákiai (magyar) kapcsolatokkal is rendelkeztek, számtalan tanítványuk fejt ki eredményes tevékenységet a szlovákiai magyar néprajzi életben, indokolt (ha kissé megkésve is), hogy e szélesebb fórum előtt megkíséreljem összegezni azt, ami számunkra is előremutató lehet e két, eredményekben gazdag életműből. Először nézzük az életrajzi adatokat, a száraz tényeket! Barabás Jenő 1920-ban született egy kis Vas megyei faluban, Bődén. 1948-ban szerzett a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet néprajzból, majd a Néprajzi Múzeum, illetve a Múzeumok Országos Központjának munkatársa lett. Később a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Néprajzi Tanszékére került, amelynek hosszú éveken keresztül docense, nyugdíjba vonulása előtt tanszékvezető egyetemi tanára volt. Tudományos munkásságát elsősorban a népi építészet kutatásának és a kartográfiai módszer elméleti és gyakorlati kidolgozásának szentelte. Az előbbi témakörből könyvei (Vezérfonal népi építészetünk kutatásához. Bp. 1979; Magyar népi építészet. Bp. 1987. Mindkettő Gilyén Nándorral közösen), valamint tanulmányai jelentek meg, továbbá állandó és megbecsült előadója volt a hazai és külföldi tudományos tanácskozásoknak. Az utóbbi esetében korszakalkotó a Kartográfiai módszer a néprajzban című munkája (Bp. 1963), valamint a Magyar Néprajzi Atlasz kilenc kötetének előkészítése, szervezése és szerkesztése. Mindezek mellett nem kisebb jelentőségű az az oktató-nevelő tevékenység sem, amit évtizedeken keresztül a pesti néprajzi tanszéken kifejtett. Valóban: nemcsak oktatott, hanem nevelt is. Elsősorban saját példájával szerénységre, alaposságra. Munkásságát egy sor hazai kitüntetéssel is értékelte a szakma, valamint 1992-ben megkapta a nemzetközi Herder-díjat is. Gunda Béla 1911-ben született Temesfüzesen. A Teleki Páltól kapott indíttatásra először geográfusnak készült, ám egy szerb etnográfusnak, Cvijic Jovannak a Balkánról szóló könyve hatására mind inkább az ember és táj kapcsolatának, valamint a kulturális áramlatoknak a kérdései izgatták, s lényegében élete végéig foglalkoztatták is. Egyetemi tanulmányait a budapesti és a stockholmi egyetemen, valamint a József Nádor Műszaki Egyetemen végezte. 1939-től a budapesti Néprajzi Múzeum tudományos munkatársa, 1943-tól a kolozsvári, majd 1949-től a debreceni egyetem tanára, tanszékvezetője egész nyugalomba vonulásáig. Tudományos munkássága során elsősorban a nagyobb összefüggések, törvényszerűségek érdekelték ugyan, ám ennek ellenére a népi kultúra számtalan területéről megtalálta a problémákat, amelyek európai összefüggések bemutatását is lehetővé tették. Kötetei, amelyek tanulmánykötetek, főleg a település, népi építészet, gazdálkodás, hitvilág, társadalom kérdéseivel foglalkoznak, s nemcsak magyar viszonylatban, hanem európai méretekben (Néprajzi gyűjtőúton. Debrecen 1956; Ethnographia Carpathica. Bp. 1966; Ethnographia Carpatho-Balcanica. Bp. 1979; A rostaforgató asszony. Bp. 1989). Kezdeményezője volt (már 9 a harmincas években!) a magyar néprajzi atlasz $ létrehozásának, a néprajzi lexikon megszerzi kesztésének. Egyik létrehozója a budapesti “j Néprajzi Múzeum nagyjelentőségű Ethnologiai ^ Adattárának. Tudomásom szerint ő szorgal- S mazta először az ötvenes években a szlovák Q_ néprajzi atlasz megvalósítását is. Több tanúiig mánya szlovák nyelven is megjelent. Munkásul ságát egy sor hazai és külföldi elismerés fémjelzi: többek között tiszteletbeli tagja volt a svéd Kir. Gustáv Adolf Akadémiának, valamint az Osztrák Antropológiai Társaságnak, 1978- ban megkapta a Herder-díjat. Ezenkívül Fordösztöndíjban részesült, és tulajdonosa a Pitréaranyéremnek. Debrecen város díszpolgára és a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt. Az 1991 januárjában elhangzott akadémiai székfoglalója két héttel halála előtt jelent meg (Hagyomány és európaiság. Bp. 1994). 1983- ban fiatal tanítványai számára, addigi munkásságuk elismeréséért, s további ösztönzés céljából díjat alapított. A sors kegye folytán mindkét tudós férfiút személyesen is ismerhettem, Barabás Jenőnek a szó szoros értelmében is tanítványa lehettem a hetvenes évek második felében a pesti egyetemen, s régi — jórészt levelezésen nyugvó, jó másfél évtizedes ismeretségünk folytán — tán Gunda Bélát is tanítómesteremnek mondhatom. Utóbbinak számtalan tanítványával is jó szakmai, baráti kapcsolatot tartok fönn, tehát nyilván rajtuk keresztül is hatott rám. Emlékszem, Tálasi István professzor mellett Barabás Jenő volt az a pesti egyetemen, akihez a hallgatók bármilyen, ügyes-bajos dolgukkal fordulhattak. És ő segített tanáccsal, egyebekkel... Már akkor figyelemmel kísérte nyúlfarknyi cikkeimet is (s persze nemcsak az enyéimet, hanem minden tanítványáét, ha nem is néprajzi tárgyúak voltak), amelyek az Élet és Tudományban, Egyetemi Lapokban jelentek meg, aztán — kérésére — megmutattam neki a hazai magyar sajtóban (főleg A Hétben és Új Szóban) publikáltakat is. Gondosan elolvashatta őket, mert mindegyikhez volt hozzáfűznivalója, mondandója. A mai napig úgy írok, hogy közben önkéntelenül eszembe jut: vajon mit szólna hozzá Barabás tanár úr, ha olvasná... Lényegében hasonló emlékeim vannak Gunda Béláról is. Néha úgy érzem, mintha nála "levelező tagozaton" végeztem volna néprajzot, hiszen bármilyen tudományos problémával bátran fordulhattam hozzá (s gondolom, nem csak én), azt mindig legjobb tudása szerint válaszolta meg. Felhívta figyelmemet az elhanyagoltabb kutatási témakörökre, az éppen időszerű kutatási témámhoz hazai és külföldi szakirodalmi tájékoztatásokat küldött, élénk figyelemmel kísérte publikációs tevékenységemet-tevékenységünket. Egy sor szlovákiai magyar néprajzi kiadványt recenzált előkelő szaklapokban, sőt emlékszem, annak idején az Iródia néprajzi vonulatáról sem restellt egy részletes cikket írni a Néprajzi Hírekben. Minden fiatal kezdeményezést nagy lelkesedéssel, s tekintélye teljes latbavetésével támogatott. Utolsó levelében, amelyet a sors furcsa fintora folytán három nappal halála után kaptam meg (s a szomorú eseményről nem tudván, még válaszoltam is rá), a tudományos terveiről számolt be, s arról, hogy egy komáromi látogatást tervezett az ősszel: a helyszínen is meg szeretett volna ismerkedni a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság és a Duna Menti Múzeum néprajzi kezdeményezéseivel, eredményeivel. Mindketten elmentek, ám személyiségük, tudományos eredményeik kitörölhetetlenül beleivódtak nemcsak a néprajzi tudományosság vérkeringésébe, hanem az egyes kutatók munkamódszereibe, mentalitásába is. Valószínűleg már sosem tudok anélkül írni, hogy — József Attilát parafrazálva — ne ők fognák ceruzámat... LISZKA JÓZSEF 10
