A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-08 / 28. szám
EGTAJAK Kosztolányi Dezső IKK guó/z Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. Szemei kinyíltak a tavaszra, és meghalt. Szemei is kékek voltak, mint a tavasz. Halálában volt valami derűs, egyszerű, boldog. Az üvegbúrás barokk órát egyszer se kellett felhúzni, s az ő kis szíve már lejárt. Másnap reggel házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak, ezüstrojtokkal, lepleket, s bevonták velük a kis tisztaszobát. Egy fényezett asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kisgyereknek picike a játéka, s picike a koporsója is. Valami megdöbbenés és enyhe — nem kellemetlen — szomorúság vett rajtunk erőt. Apám fekete ruhákban, sötéten járkált a szobákban. Sóhajtozott, de bánatában — észrevettem — sok erőltetett, színpadi volt, nem is hittem neki. Csak anyám sírt keservesen. Mi némán álltuk körül a koporsót: néném meg a jegyese, húgom meg én. Egyik öcsém hangosan dobolt, trombitált künn az udvaron, a tulipánok között. Én akkor tizenhárom éves voltam. A latinkönyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé, s ezt kérdeztem magamtól: "Csak ilyen ez?" Sokáig csodálkozva, fürkészve szemléltem a halottat. Amikor pedig mindenki kiment a szobából, lábujjhelyre álltam, kinyújtottam a kezem, s azzal a félénk-vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis öcsém hideg homlokára nyomtam. Órákig bámultam őt. Nem tudtam betelni a halál érzésével: Messze, a másik szobában, az ablakmélyedésben, kék fátyolok mögött mécs égett, s ez az elmosódó fény, a lángoló verőfényben, egy virrasztó lélekre emlékeztetett, a házat templommá, a fájdalmakat mítosszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint valami vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment el, ki itt hagyta névjegyét, kék-ezüst gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén, a szájak vonalán, a szavakban titkolt öröm lappangott. Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek. De egy óra múlva visszaszöktem a szobába. Margit, fiatal, szőke szobalányunk, a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és imádkozott, sóhajtott, és félt ő is, akár én. Arca viaszhalvány volt. Jólesett mellette lennem és félni vele együtt. Hajnalra vörös szemmel ébredtem, álmatlan, párnák között. A leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben éles, szikrázó nap csiklandta nyakam. Kimentem a parkba sétálni. Fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Vidáman ropogott cipőm alatt a kavics. A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor szobáink már homályosak. Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek, és leheletük forró. Elgyötrődve, idegesen húztam föl fekete cérnakesztyűmet, s közben lepattogzottak róla a gombok. Indultunk a temetésre. Előbb kisuhantam a kertbe. — Margit — mondtam a leánynak —, jaj de halvány — s ezt gondoltam: "Mint egy halott." A leány sírt a tavaszi fűben. Mi indultunk. Elöl egy kocsin szüleim. Utána a jegyesek másik kocsin, egymáshoz simulva. Én a tréfás nagybátyámmal, aki vadászni szokott, és a szüreten rakétákat enged föl. Mire visszatértünk, besötétedett. Mindnyájan visszajöttek hozzánk, a gyászházba, s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. Fejem lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatalaszszony tettetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. Az ura melléje bújt, a kezük összeért. Akik itt maradtak, mindmind örültek. A szoba komor volt és ünnepélyes. Meggyújtották a lámpát. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca ragyogott a bronzfényben. Poharában fekete-vörös bor csillogott, s amint ajkához emelte, szája szélét megnedvesítette vele, finom mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta: — Egy angyal az égben, egy fehér angyal az úr trónusánál. Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és mámor fülledt érzéssel hömpölygött végig rajtam. Szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor. Rengettek-hajladoztak az orgonabokrok. A bokrok között két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, mintha sírnának. De csókolóztak. Dühösen, elszántan, mint eddig még soha. A jegyesek. "Ok is — villant meg fejemben —, ők is félnek, szegények." Futni 16 A HÉT
