A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-30 / 40. szám
Valamikor réges-régen élt Kiotóban egy béka. Napjai békésen folytak, a fővárosban nagy tekintélynek örvendett, csak az bántotta, hogy még sohasem látta Osakát, Japán második leghiresebb városát. Egyszer aztán elhatározta, hogy útra kel, megnézi a várost, melyről már annyit hallott. Osaka és Kioto között félúton hatalmas hegy emelkedik. No, a kiotói béka megy, megy egyre feljebb a hegyen. Mikor holtfáradtan a tetőre érkezik, látja ám, hogy a túlsó oldalról egy másik béka kapaszkodik nagy lihegve a hegytetőre. A kimerültségtől jó ideig nem jutott szóhoz sem az egyik, sem a másik. Mikor végre kifújták magukat, a kiotói béka így szólt. — Ahogy látom, kegyelmed nagy kirándulásra indult. Ugyan merre vezet az útja? — Osakában lakom, kérem — válaszolt a másik béka —, s minthogy még sohasem láttam Kiotót, most végre szeretném megnézni. S ön vajon hova, merre? — Én meg éppen Osakába akarok ellátogatni. Különben kiotói vagyok. Erre szépen elmondták egymásnak, ki merre, hogyan jött, s csüggedten állapították meg, hogy még csak a fele-fele utat járták meg. Egy ideig némán keseregtek, aztán így szólt az osakai béka: — Úgy vélem, hogy holtra fárasztjuk magunkat, mindketten, s mégsem érünk oda, ahova indultunk. Éppen most vagyunk utunk legmagasabb pontján. Minek fáradnánk tovább? Innen is megnézhetjük Osakát is, Kiotót is. — Pompás ötlet! — helyeselte a kiotói béka. No, erre mindketten hátsó lábukra álltak, a mellsővel meg egymást támogatták, s ámuldozva nézték az alattuk elterülő várost. Hosszas nézelődés után felkiáltott ám az osakai béka: — Ejnye, hiszen Kiotó éppen olyan, mint Osaka! Felkiált erre a másik: — Osaka semmiben sem különbözik Kiotótól! Eszükbe sem jutott, hogy beszélgetés közben megfordultak, s mikor felágaskodtak, egyikük is, másikuk is azt a várost nézte, ahonnan elindult! Elégedetten, megnyugodva tértek haza mindketten. VARÁZSKALAP Akkor lesz valóban varázskalap, ha az üres négyzetekbe 3-tól 18-ig számjegyeket írsz, amelyeknek összege vízszintesen is, függőlegesen is, sőt átlósan is: 42. Tudod már, hogyan töltőd ki az üres négyzeteket? VERÖCZI LILI Egyszer kiskoromban Mikor kisgyerek voltam gyakran üveg alatt csodáltam meghatottan a sok aranyhalat. Körbe és karikába cikáztak ám nagyon, sóhajtottam: hiába az áruk egy vagyon. S egyszer egy tavat láttam kószálva egymagám. Odafutottam, s vártam: — Most lesz aranyhalam! Ahogy vízbe néztem, jött egy kis halcsapat, pikkelyükön egészen aranyos volt a Nap. — Ebihal — mondták mások, hogy látták mit viszek, de mégsem volt csodásabb, mégsem volt semmi szebb! És büszkélkedtem otthon, s addig könyörögtem, míg egy öblös üvegben maradhattak velem. Folyton vizet cseréltem, etettem, s ezalatt megváltoztak egészen a szép aranyhalak. Farkuk eltűnt és lábuk nőtt egy nap hirtelen. Zokogtam: — Mit csináltatok, miért bántok így velem? Egy reggel az üvegben csupán a víz maradt. Egyre lelkesebben ugrált a békahad, aztán nekivágtak, — hisz élni oly csodás! a támadás elindult és övék a lakás. Mi meg négykézláb másztunk egy egész napon át, mert békákra vadásztunk mind az egész család. Es jött a boldog óra, a sportszatyor tele, indulás a tóra, a békák mind bele! így béka helyett béke lett nálunk végre, és kész. A történetnek vége, igaz az egész. De hozzáteszem mégis — ennyit talán szabad — szeretnék egyszer mégis néhány aranyhalat.
